„A szomszéd ház előtt egy parasztszekér állott, mellette egy nagy kucsmás, szakállas orosz kötözte az elszakadt istrángot.”

Hozzá-szólok
Betűméret
Becht Rezső: A bűvös henger

Besötétedéskor a pincék még egyszer magukba szívták a város megmaradt lakóit. A város kihalt, a sötét utcák és terek romjaira pompeji csönd hengeredett, csak a távolból hallatszott puskaropogás. Néha még egy-egy rata kutatta végig az éjszakát a Sztálin-gyertyák vakító fénye mellett, aztán ez is megszűnt és csak a csönd maradt, melybe harmincötezer fül fülelt lüktető dobhártyával.

A harmincöt emberre méretezett légópincében ötvenhárman szorongtunk. Senki sem szólt, csak a gyertyacsonkok lángja táncolt sercegve az ötvenhárom ember leheletétől. A vastag deszkából ácsolt pinceablakok és ajtók szorosan el voltak zárva és még csak kilenc óra volt. Minden idegszálunkkal igyekeztünk felfogni a külvilág neszeit. De a külvilág halott volt. Szél sem rezdült, még csak egy macska sem nyivákolt.

Tizenegy óra körül a gyertyák lángja zsugorodni kezdett a sűrűsödő levegőben. A homlokokat kiverte a veríték, a tüdők ziháltak.

-Vagy kinyitjuk az ablakot, vagy megfulladunk! – mondta valaki.

De ekkor az utcasarok felől különös hang hallatszott. Volt benne valami a fém csengéséből, valami az üvegbura búgásából, lágy volt, szinte kellemes. És még a pukkanás is, amely lezárta, inkább zenei hangra emlékeztetett, mint fegyverre. A hang szabálytalan időközökben végigfutott az utcán, ám a szünetekben most már más hangok is belevegyültek. Volt köztük szapora, csengettyűző hang, csörrenő, koppanó, puhán suhogó. Hátborzongató volt és kísérteties. Olyan, mint mikor az ember hátraszegett fejjel és behunyt szemmel a fogorvosi székben ül és szorongva figyeli a finom műszerek csengését és koppanását a márványasztalkán.

-Tank –, suttogta valaki. – De hogyan került ide ilyen észrevétlenül? Német? Vagy már orosz? Az arcok most már nemcsak az oxigénhiánytól voltak fényesek. Odakünn pedig tovább pukkantak, csengtek a titokzatos hangok, nyugodtan, megfontoltan, szakszerűen. Sem lépés nesze, sem emberi beszéd nem hallatszott. Mintha a csudálatos gép magától működött volna.

Éjfél felé már mindenki nyitott szájjal kapkodott levegő után. Az óvóhely elsüllyedt tengeralattjáróvá változott, melynek falát a tengerfenék szörnyei súrolták.

-Lesz, ami lesz – ki kell nyitni az ablakot!

Eloltottuk a maradék gyertyákat és végtelen óvatossággal keskeny rést nyitottam a pinceablakon. Kéjelegve szívtuk be a becsurgó fanyar hűs tavaszi levegőt. Újra bizakodóvá, sőt majdnem vidámmá tett a friss oxigén.

Kikémleltünk. De a kerítés és a ház sarka eltakarta a titokzatos hangok forrását, amelyből most már mindig ritkábban buggyant ki a sokszínű hangok egyike. Már szinte elfeledkeztünk róla, amikor lassan elindult a város belseje felé, feneketlen csöndet hagyva maga mögött. Most, hogy az éjszaka túljutott csúcspontján, már gyorsan gördült az új hajnal felé.

Két óra körül egy kimerült honvéd kért bebocsátást, az egyik lakótársunk rokona. Otthagyta menekülő csapattestét és a kerteken át lopakodott idáig. Négy órakor már tizenhat szökött honvéd szorongott az óvóhely előterében, nagyrészt kárpataijai ruszinok. Nem akartak beljebb jönni, nehogy bajba keverjenek bennünket. Csak az első szovjet járőrre vártak, hogy megadhassák magukat.

Végre pirkadni kezdett. A kapurésen át kémleltük az utcát, ahol nem mozdult semmi. Később egy-egy árnyat láttunk a falak mentén osonni szuronyt szegezve.

- Oroszok! – suhant végig a hír a pincén és a gyűrött, sápadt arcok kipirultak az aggodalomtól.

Most egy szekér zörgött végig az utcán és megállt a közelben. Az izgalom a pincében nőttön-nőtt, minél jobban világosodott az ég kelet felől. Aztán megjött a hajnal. Öt esztendő éjszakája után az első hajnal, melyben egy szabadabb, békésebb élet lehetősége derengett. És végül felszállt a nap a láthatár fölé és végigöntötte fényével a világot és benne a mi kis utcánkat. Vörös volt a nap, mintha az új élet színét akarta volna hirdetni. De ki gondolt ebben az órában a színek jelentőségére.

Tündöklő tavaszi hajnalra virradt a virrasztó város. Húsvét vasárnapjának reggele volt: 1945. április elseje. Kitódulunk a ház elé, kissé vaksin, kissé aggodalmasan, de tele valami bizsergető felszabadult érzéssel. A szomszéd ház előtt egy parasztszekér állott, mellette egy nagy kucsmás, szakállas orosz kötözte az elszakadt istrángot. Ránk nevetett, aztán egykedvűen tovább bogozta a szíjakat, azzal a nyugalommal, amellyel talán Sztálingrádtól hajtotta Sopronig a két kócos lovat...

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. február 12.

Hozzászólások

Albert Heisler képe