Az új esztendő – 1924 – különösen jól értett a játékhoz a villódzó fénnyel és borzongató árnyékkal. Zürichben a magyar korona az osztrák korona árfolyama alá esett és minden jel arra mutatott, hogy ez csak a kezdete valami katasztrófának. Ennek megfelelő volt a hangulat, a közérzet és a munka hisztériája a bankban. Néha úgy éreztem magam, ahogy a szenvtelen macska érezheti magát a tébolydában.
A készülő gazdasági válság nem tudott megrendíteni. Jobban érdekel az, hogy a bécsi rádió megkezdte adásait és mi ketten, Guszti sógorom öccsével, egykori ezredtársammal, Manninger Alival órákat töltöttünk azzal, hogy fülhallgatóval a fejünkön addig tapogattuk türelmesen egy fémtűvel a primitív kristálydetektor felületét, amíg valahonnan a végtelenből valami dalfoszlányt sikerült kifognunk. így kezdődött az a mindenkinek természetesnek tűnő valami, ami már régen mindennapi életünknek nélkülözhetetlen eleme, – a rádióadások hallgatása.
Hosszú színes lángnyelvek lobogása múló fényözönbe borította a neuraszténia börtönszürke tapétájával kitapasztott lelkemet, amikor nyár végén, két heti ausztriai utazgatás után a Mölltal egy magányos hegyszigetére – a Danielsbergre – vetődtem, ahol az egykori főúri vadászkastélyból alakított kis hotelben egy életvidám táborszernagy özveggyel és annak szőke, pirosszájú, élveteg szépségű lányával egy hetet töltöttem. Rajtunk kívül nem volt több vendég. A mienk volt a magányos hegy platóján, a hotel előtt csillogó meleg vizű tó, melyben Lisl-lel úszkáltam, amikor már köröskörül a magas hegyeken az első hó feküdt. Esténként a meredek sziklafal szélén álló templomocska előtt üldögéltünk a holdfényben csillogó hegyvilág és a Grossglockner panorámájával szemben, amikor is hol az életvidám kegyelmes asszony, hol az életre éhes leánya, Lisl keze túrt bele a hajamba.
Ez a kis kaland, amely aztán Bécsben folytatódott, injekció-kúraként hatott rám és egy időre a derűsebb életszemléletet segítette bennem győzelemre, amint azt a Gesprach im Herbst című párbeszédes versem bizonyítja, ahol a Borús és Derűs vitatkoznak, hogy végül a Derűs maradjon felül…
***
Tegnap újra Szilveszter estje volt és ma újév van: 1965!
Negyven esztendő hullámzó időfolyama felett ível vissza a múltba az emlékezés, az embernek ez az átkos-áldott szellemi képessége. Csalfa híd, inogó hídfőkön függő híd. Pallója tele van időrágta lyukakkal, szerkezetét kikezdte a rozsda. Ha visszabotorkálok rajta az 1925-ös számú hídelemig, csak egy ijesztően elvékonyodott, kopott láncszemet találok. A jelek, amiket akkor belevéstem, már csak halvány karcolások. És ugyanilyenek a többi láncszemek is.
És ezekből a rozsda rágta emlékekből akarja az ember újra felépíteni öregkorában élete mását - önéletrajzát!
Minden önéletrajz vagy tudatos csalás vagy jószándékú önámítás. Mert lehetetlen a jelenben állva, a múltat híven idézni. Ferde és torz minden önéletrajz. Azt, aminek létrejöttéhez 60, 70 vagy még több év kellett, azt az élmény- és érzéstömeget nem lehet néhány száz oldalra csakúgy rákopogni. Aztán meg nincsen a hiúságtól annyira mentes ember, aki múltja megszámlálhatatlan szeplőjét, élete sajgó hibáit, mulasztásait, gyengeségeit, kisebb-nagyobb árulásait és jellemfoltjait hűségesen a papírra bízná, melyet mások is olvashatnak. Még a szentek sem írhatnak őszinte önéletrajzot, bár ők nem hibáik kozmetikázására vagy elhallgatására törekszenek, hanem éppen ellenkezőleg: emberi gyarlóságaikat igyekeznek eltúlozni. Ezt parancsolja nekik a töredelmes alázat és – némi jámbor hívság.
Egy új esztendő első napján, amikor az ember egy kis múló magába szállást erőltet magára, nem árt, ha az önéletrajzíró számot vet vállalkozása gyarlóságaival, s aztán – mint aki mosta kezét – tovább folytatja tökéletlenségre ítélt munkáját.
II. rész, VII. fejezet