Az utolsó bejegyzés

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Kedves Olvasók! Az elmúlt csaknem öt évben több, mint 250 alkalommal tartottak Becht Rezsővel a Sopron anno oldalán. A Bűvös henger szövegének gondozójaként, közreadójaként szeretném megköszönni a kitartást és odafigyelést, amivel követték a posztokat. Meggyőződésem, hogy Sopron írója megérdemelte a figyelmüket. Visszaemlékezései révén személyes közelségbe került a város 19. század végi és 20. századi története, megismerhették a nagyszerű írót, a másokon mindig segíteni akaró, kivételes műveltségű humanistát. Remélem, idővel lehetőség adódik majd a visszaemlékezés nyomtatásban történő megjelentetésére is. Turbuly Éva

***

Egy éven át melegítettek az ausztriai emlékek s mielőtt melegük csökkenhetett volna, a következő évben – 1965-ben – engedve a sürgős meghívásnak, újra útnak indultunk.

Most megfordítottuk az útirányt. Először Grácba utaztunk Szentgotthárdon át, ahol rögtön megtanulhattuk, milyen nehéz ezt az országot elhagyni, még ha az útlevél rendben is van. Délután hat óra után érkeztünk Szentgotthárdra, ahonnan a határátlépő, Rábafüzes, még jó néhány kilométerre van. Igen ám, de Szentgotthárd városában csak egyetlen taxi van, az is hat órakor leáll, s így legfeljebb gyalog indulhattunk volna tovább nehéz bőröndjeinkkel a határra, ahol a gráci rokonok vártak. A helyzet reménytelennek látszott, amikor aztán az állomási portás ajánlkozott, hogy megpróbálja a taxist telefonon rávenni egy munka utáni fuvarra. A szita átlátszó volt, menten megértettem a portás és a taxis közötti gyümölcsöző együttműködés jelentőségét, és így háromszori telefonálás és háromszori borravalózás után meg is jelent az ócska taxi és luxusáron kivitt bennünket a határra, ahol Rudi, Erika és Dagmar már-már reményvesztetten vártak.
A szerelemben az első csók a legjobb, ebben a második ausztriai látogatásban volt valami, ami az elsőnek örömét fokozni tudta.

Grác a régi barát ölelésével fogadott. A tavalyi találkozás heves izgalmát a derűs élvezés váltotta fel. Mivel Rudi, a tanár, még a vizsgaidőben volt és keveset foglalkozhatott velünk, mi ketten délelőttönként kedvünkre járhattuk a Stadtparkot, a Schlossberget, az ódon utcákat, de most már bekapcsolhattuk a közelebbi környéket is: a Hilm-tavat, a Rosenberget, az Eggenberg-kastély gyönyörű parkerdejét a pávacsapatokkal és a várárok szarvasaival, Maria Trost búcsújáró-templomát.

Délutánonként és vasárnap autótúrákat tettünk Riegersburgba, Piberbe, a lipicai ménes nyári magaslati tartózkodási helyére, vagy egész napra tábort vertünk egy alpesi tisztáson, ahol a kultúrnomádok minden kényelemmel bélelt életét éltük. Opera helyett a Grácban vendégszereplő legnagyobb európai cirkusznak, a Spanyol Cirkusznak káprázatos előadását élveztük, amely gyerekkorom nagy élményére, az akkori legnagyobb világcirkusznak, Barnum és Baileynek oroszlánok, tigrisek, elefántok és zsiráfok tucatjaival ékes produkcióira emlékeztetett. De itt, a Spanyol Cirkuszban, a legszebb ragadozószámokat árnyékba állították a lapos kalapú, eszményien délceg szenyoriták mutatványai a nemes paripák hátán.

Az út Bécsbe a Semmeringen át még szebb volt, mint tavaly. Ömlött a nyári fény a selyemkék égből, s a hegyes táj mámorosan táncolt a szerpentinek ritmusára.

Az egyesített Süd- és Ostbahnhof alatt száguldó gyorsvasút fél óra alatt kiröpített Korneuburgba, Pepi barátom özvegyéhez és fiához, abba a minden kényelemmel berendezett középkori házba, ahol a múlt évben csak egy napot töltöttünk. Most egy hétre ez lett a főhadiszállásunk. Innen indultunk be reggelente Bécsbe portyáinkra, melyek sorából kiemelkedik a Canaletto-kiállítás a Belvederében, és a Schwechaton, a repülőtéren töltött fél nap, ahol bámulhattuk a világot átfogó repülőforgalmat, miközben eszembe jutott az én első érkezésem több mint harminc év előtt az akkori bécsi légikikötőbe, Aspernbe, egy kétmotoros, nyolc személyes repülőgépen, vízözönszerű felhőszakadásban. – A légikikötő mai, modern, üvegfalú éttermében, remek szerb bableves mellett (drágább ételt nem rendelhettünk), válogatott pincérnő-szépségek gondozásában, sóváran néztük az óriásgépek érkezését és indulását, a PanAm 120 személyes léglökéses jetjeit, útban Tokióból New Yorkba, vagy a Lufthansa Indiába tartó Boeingjeit, Caravelljeit.

Máskor az Albertina, a Burg múltba merítő udvarai, a Maria am Gestade vagy a Minoriten-kirche hűvös áhítata töltötte be a délelőttöt, amely a Volksgartenban, a Theseus-Tempel melletti vendéglőben oldódott fel.
Ismét máskor Grinzingen át a Kahlbergre vitt a busz, ahonnan Máriával gyalog követtük 1914 évi lábnyomaimat a Leopoldbergre. A legyőzhetetlen élet ragyogásában terült el a mélyben fiatal éveim „császárvárosa”, békebeli életem egyik foglalata. Míg a város annyi szenvedés után is fiatal maradt, addig én megöregedtem. Szerencsére ezt csak az értelem tudta így, az érzelem mást mondott, amíg könnyű lélekkel és rugalmas léptekkel jártuk tovább a Wienerwaldot le Klosterneuburgig.

Az utolsó előtti napon a közeli hetek szörnyű árvizének pusztításait szemléltük a korneuburgi Dunaparton: az iszapba fulladt erdőket, csónakházakat, a száz és száz kis Schreber-kert elpusztult gyümölcsfáit, az összeomlott weekendházak romjait.

Délután még búcsúzóul a Bisamberg széles gerincét jártuk be, mintegy összefoglalásául mindannak, amit ez a bécsi hét adott, aztán véget ért valami, ami olyan volt, mint a késő délutáni napfény ferde sugara, amely bevilágít a szoba leghátsó sarkába és lángra gyújtja a máskor homályba süllyedt dolgokat.

***

Újra itthon voltunk, a kielégültség teljességében, azzal a tudattal, hogy ez a két szerény ausztriai út nem remélt ajándék volt, az öregkor prémiuma. Több, mintha Kanadába repültünk volna, vagy Indiába, mert azok idegenségét szívünk már nem bírta volna befogadni, míg Bécs és Grác gazdagon kitöltötte szívünket.
Azóta életünk csöndes folyásában nem történt nevezetesebb esemény. Lőver, erdő, könyv, zene – a testi és szellemi örömök egymást váltó sora tölti ki életünket és segít betapasztani azokat a repedéseket és réseket, melyeket a korral járó gondok és töprengések szakítanak a suhanó időbe.

Egy eseményről mégis meg kell még emlékeznem.

Tavaly – 1966 júniusában – ötvenöt éves érettségi találkozóra gyűltünk össze mi, még életben lévők. Illetve csak öten, mert kettő kimentette magát. Mi öten, feleségestől, igyekeztünk megfeledkezni az ötvenötös szám borzongató magasságától, de azért csak-csak felvillant az emlékezetben a huszonötéves találkozó emléke, amikor a Líceumból a templomba vonulva a mi évfolyamunk még a hosszú sor közepe táján haladt és valamennyien félénk tisztelettel néztük a sor élén haladó ötveneseket és ötvenötösöket, sőt egy-két hatvanast. És most mi kerültünk a sor élére! Erről próbáltunk megfeledkezni és diákosan örülni annak, hogy még itt vagyunk és őrizzük azt a szabad, emberséges szellemet, amely a 410 éves evangélikus líceumot a mi korunkban betöltötte.

***

Ezeket a lapokat 1967 húsvétján, március 26-27-én írom.

Életem folyásának nagyismétlése ezzel lezárul. Ami még hátra van, az már csak naplójegyzet lesz, esetleges feljegyzésre érdemes események krónikája, az öregkor tűnődéseinek kompendiuma. A „Bűvös henger”, az emlékek kaleidoszkópja pedig mint idejétmúlt játékszer visszakerül a padlásra.

II. rész, 14. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2019. március 4.

Hozzászólások

Friedrich Rezső képe

Köszönöm, hogy ezen az "időutazáson" részt vehettem, a közreadó és a szerkesztő jóvoltából! Nagy élmény volt!

Kovács Péter képe

Kár, hogy vége van, minden mondatát élvezettel olvastam! Köszönet a Sopron
annonak, hogy közölte a honlapon!

Kótai Mónika - szerkesztő képe

Örömmel adtuk közre és természetesen minden része - kereshetően és a hivatkozásokkal "felfrissítve" - elérhető marad.