Ezekben az években nemcsak házon kívül volt alkalmam gyakorolni a női nemmel való érintkezés szabályait, hanem odahaza a családi körben is. Ugyanis a téli hónapokra – a színház és hangversenyszezon idejére – feketehajú és tengerkékszemű leányvendégeink voltak, a piros ajkakról nem is szólva, természetes, nem rúzs piros ajkakról. Gizus és Sári, a nemesdömölki lelkész két legidősebb leánya felváltva hetekig nálunk volt, nyáron pedig Irén húgom vagy én töltöttünk pár hetet Kis János költő-püspök egykori parókiáján a Ság-hegy alatt.
Ez a cserevendégeskedés még abban az időben gyökerezett, amikor édesanyám magyar szóra járt Kemenesaljára, az ottani lelkész leánya, Gizella pedig, Gizus és Sári anyja, anyám családjában próbálta elsajátítani Goethe nyelvét.
Az örökké vidám, tejszínhabos-málnakrém színű szép lányok mindig pezsgésbe hozták a házat. Apám a szokottnál is gálánsabb lett, anyám boldogan vitte őket színházba, hangversenyre, én pedig – a náluk fiatalabb diák – az ő derűs, sziporkázó lényük után próbáltam kialakítani magamban az eszményi nő képét.
Nyáron aztán, amikor én lettem családtag az öreg kúrián és tizenkettediknek ültem az asztalnál, melynek egyik végén a nagytiszteletű úr, másik végén a nagytiszteletű asszony elnökölt, közbül pedig az egyik oldalon a lányok, a másikon a fiúk ültek, akkor Berzsenyi versei csengtek az evőeszközök halk neszéből, és az ő szelleme dongott a méhekkel együtt a kert málna- és ribiszkebokrai felett.
Ma pedig, annyi év után, Gizus ősz hajjal Ausztráliában él gyermekeivel emigrációban, Sári pedig valahol Dél-Amerikában fakítja tengerkék szemét a honvágy könnyeivel a nemesdömölki paplak kaporszagú kertje után.
Ahogy így óvatos ujjal rázom le a port a diákkor emlékeiről, és hol a dömölki cimbalom hangja cseng fülembe az idő mélyéből, – de nagyon méregbe tudott jönni a nagytiszteletű úr, ha azt az akkor divatos nótát cimbalmozták és énekelték a saját leányai, amelyben a pap nem temetheti el a legény anyját, mert ugyanakkor kell esketnie a legény hűtlen babáját – hol a Bakter jégpálya vén verklije idézi fel az egykori leányokat, erőszakkal kell elfojtanom az emlékek áradását, hogy végre eljuthassak a jellemet és szellemet formáló barátsághoz.