A Kereskedelmi Főiskolán, amely az egyetem közelében volt, Feri mindhármunk számára helyet foglalt az előadótermekben, lehetőleg az első padban. Ugyanezt tette az egyetemen is, ahol a jogi és nemzetgazdasági előadásokat hallgattuk. Az auditórium maximumban a magas professzori katedra tövében foglalt le három ülést, a professzorra úgy kellett feltekintenünk, mint a mohamedánnak a minarét erkélyén kántáló müezzinre. Módszeres ember volt. Miután megoldotta a lakás, immatrikuláció, kosztolás problémáját, két előadás között, a lyukas óra kezdetén így szólt:
– Már csak egy dolog van hátra: – a diákházasság. Minden diáknak a hagyományok szellemében barátnőt kell szereznie egy-egy szemeszterre, miért is azt proponálom, menjünk most hárman három felé és mindegyikünk igyekezzék a rendelkezésére álló egy óra alatt barátnőt szerezni... Aki elsőnek tér vissza eredménnyel, azt a Casanova-rendjellel tüntetjük ki.
Szétszéledtünk. A siker legkisebb reménye nélkül, éppen csak időtöltésből a Johanna-parkba mentem sétálni. Alig öt perc múlva észrevettem egy csinos kis nevelőnőt, aki látható unalommal egy gyereket sétáltatott. Amikor egy vonalba kerültem velük, pillanatnyi sugallat hatása alatt megfogtam a gyermek szabad kezét és lépésemet a kisasszonyéhoz igazítottam. Csodálkozva fogadta köszöntésemet, de amint jobban szemügyre vett, viszonozta mosolyomat. A többi már magától ment, este hatkor várjam a Neues Theater előtt. Feri és Gyula az utolsó pillanatban futottak be – eredmény nélkül. Szárazon közöltem velük, hogy este hat órakor találkám lesz a barátnőmmel a Neues Theater előtt. Ha érdekli őket, a távolból feltűnés nélkül megcsodálhatják Heddyt. Le voltak sújtva, de Feri ettől a perctől kezdve tisztelni kezdett és beszüntette velem szemben a vállveregető mentori modort, mivel a sikert mindenféle megnyilatkozásában respektálta.
…
Közben beletanultunk a német diákéletbe. Élveztük az „akademische Freiheit", az "akadémiai szabadság" előnyeit, de nem éltünk vissza a lehetőségeivel. Hiába környékeztek meg különféle [Burschenschaftok] képviselői, nem álltunk kötélnek, s bár Gyula is, én is német származásúak voltunk, Feri pedig legalább 50 %-ig az volt, eszünkbe sem ötlött, hogy mi nem volnánk magyarok. Sőt, valami koldusgőg arra késztetett, hogy a szászokat és poroszokat, erényeik ellenére is, ellenszenves és némileg nevetséges emberfajtának tartsuk s az [„Extra Hungáriám non est vita"] elve alapján néha honvágyat érezzünk a mi elmaradott országunk után, ahol ekkor folyt a harc az általános titkos választójogért, ámde zöldborsólevest, rántottcsirkét és túróscsuszát ehettek ez otthoniak, míg nekünk ízetlen fasírozottal és [Kartoffelpufferrel] kellett megelégednünk.
Sok kisebb-nagyobb fényforrás tette időnként ragyogóvá akkori életemet. Bár apám csak szerény havipénzt küldhetett, anyagi gondjaim sohasem voltak, mert nem voltak költséges szenvedélyeim. Mindig futotta könyvre, színházra, koncertre, kisebb ajándékokra a mindenkori barátnőnek, sőt egy-egy utazás alapját is megvethettem a megtakarított pénzzel.
Az 1912. év húsvéti szünetében Gyulával körutazást tettünk, amelynek során megismertük Berlint, Hamburgot, Brémát, a Ruhr-vidéket, végighajóztuk egy tehergőzösön a tavaszi fényben fürdő Rajnát Düsseldorftól Bonnon át Mainzig, majd Frankfurton, Eisenachon, Erfurton és Weimaron keresztül visszatértünk Lipcsébe. E mögött a száraz felsorolás mögött a mohó, fiatal lélek mérhetetlen gazdagodása rejlik, az ismereteknek szinte fájdalmas kitágulása és az algimnáziumi térkép vonalainak és színeinek, a Dioráma megvilágított képeinek valóra válása.
Más alkalommal Münchenben gyűjtöttünk egy életre szóló élményt, Nürnbergben álltunk a Dürer-ház előtt, vagy a prágai Hradzsinban kopogtak lépteink. Agyamban egyre sokasodtak a nagy mesterek képei, szobrai, az építőművészet remekei, a tájak végtelen változatai. Csak az volt a hiba, hogy – éppúgy mint olvasmányaimban – ezekben a szellemi és lelki élményekben is a mohóság, a szomjúság éles sarkantyúja hajszolt, alig tűrve rövid megállást, s ezért az élmények és az ismeretek sokszor elfedték egymást, egybemosódtak, gyorsan fakultak és kínzó bizonytalanságot okoztak. Ez a kapkodó ismeretszerzés, a megismertnek vélt anyag felületes elraktározása, az örökös hajrá tovasuhanó képei azokban az években némileg menthetők voltak, mert Európa levegője telítve volt nyugtalansággal, hisztériával, ismeretlen veszélyek előérzetével.
Az első balkáni háború következtében a konfliktus a Monarchia és Szerbia között küszöbön állott. Izgatottan olvastuk az Akademische Lesehalleban a bécsi és budapesti újságokat, a mozgósítási híreket, melyek főleg Ferit, a tüzérzászlóst tartották izgalomban. Pesten májusban általános sztrájk és nagy tüntetések jelezték a feszültség fokozódását, Galíciában az orosz csapatösszevonásokra a Monarchia hasonló intézkedéseket tett. A parlamentben Kovács Gyula kisgazdapárti képviselő háromszor rálőtt Tisza Istvánra.
Recsegett-ropogott a világ eresztékeiben, bennem meg mind gyakrabban derengett fel apám jóslata, hogy mire katonasorba kerülök, kitör a háború. A világtörténelem a torkunkra tartotta vaskesztyűs markát, talán ezért tombolt bennem a vágy, minél gyorsabban, minél többet felhabzsolni az élet értékeiből, hogy legyen min rágódnom, ha majd ránk szakad az elképzelhetetlen valami.
Leendő szakmám tantárgyai közül leginkább még a nemzetgazdaságtan és a jog érdekelt. Az elsőt Prof. Karl Bücher adta elő, az Arbeit und Rhytmus és más művek világhírű szerzője, a másodikat Prof. Sohm, a nemkevésbé híres jogász. Mindketten aggastyánok voltak, kiknek arcában szinte már csak a szemek éltek. Emlékezetemben különösen Sohm szeme maradt meg, szúrós, fekete szempár, amely a fehér arc horpadásainak kékes árnyékából fiatalosan villogott elő, hogyha valami különösen jól sikerült jogi tézis szépségét méltatta, miközben vértelen ajkai csettintettek a gyönyörűségtől.
diákegyesületek
Magyarországon kívül nincs élet
krumplilángos