Új színek, új formák, új szenvedések és új örömök rázódnak új csillagba a bűvös hengerben. Három esztendő ezer napja és ezer éjszakája árad fel a múltból, megfakulva, az időtől kiszíva, helyenként kioltva.
Az egykori csukaszürke tüzérnadrág maradványaiba kötött napló, melybe német gyorsírással jegyeztem be az eseményeket, amelyet mindig magamnál hordtam, hogy áldozatául ne essék a házkutatásoknak, ez a napló sok olyan bejegyzést tartalmaz, melyek kivesztek az emlékezetemből, s hiába erőltetem az agyamat, egyes személyek, helyek és
körülmények már nem jelentkeznek. Mások viszont a tegnapi élmény erejével élnek.
***
Az élet iskolájának ez a legújabb osztálya kegyetlen fázással kezdődött. Még csak október 5-e volt, de – Szibériában. Vaksötét éjszakában hagytuk el a vonatot. Csak egy beteg lámpa pislákolt a néhány lépésnyi hosszú várószobában, melybe belegyömöszölődtek a betegek, míg mi többiek – több mint ezren – az őrök kordonába zárva a szabadban vártunk a virradatra.
Jeges szél söpört végig a láthatatlan tájon, vijjogó és üvöltő szélfajta. Mintha farkasfalka tört volna elő a fekete éjszakából, és belemart volna fülünkbe, lábunkba és velőnkbe. Nem lehetett több mínusz 6-8 foknál, de a vihar felsokszorozta annyira, hogy végül már valami tömeghisztéria tört ki a topogó-táncoló tömegben, és a fogság által kirojtozott idegek csukló zokogásra késztettek harctereket járt férfiakat.
Az élet elviseléséhez elsősorban türelem kell. Most is vége szakadt a reménytelen hosszúnak tűnő éjszakának, és felvirradt az első berezovkai reggel. Megindulhattunk. Fakó kísértetseregként vonultunk végig a sárga homokra épített fogolytábor rideg barakksorán. Köröskörül erdős hegyek bontakoztak ki a hajnal szürke ködcsóváiból. Láttukra karintiai és stájerországi emlékek kezdték melengetni a szívet a novo-nikolajevszki sztyepp kopársága után. Valami bizalomféle ébredezett bennünk. A legénységi tábor felett, már a hegyek kifutóin tíz vadonatúj, téglavörös, emeletes épület fogadott. Ez volt a berezovkai új, északi tiszti tábor. Az egész túl szépnek tűnt, és csakhamar délibábnak is bizonyult. Amikor a II. számú barakk emeleti szobájában körülnéztünk, kókadó kedvvel állapítottuk meg, hogy az orosz szervezés megint egyszer csődöt mondott. Ide irányítottak bennünket, még mielőtt szállásaink elkészültek volna. Kongó, nyers szobák, hiányos ablakok, nedves falak, még használhatatlan WC-k fogadtak, bútornak pedig nyoma sem volt.
Az oroszok, miután felosztották a társaságot a nyolc emeletes és a két földszintes barakkra, és fölállították ez őröket a tábor körül, a gyeplőt egyszerűen a nyakunk közé dobták, és minden továbbit reánk bíztak. Megkezdődött a harc a szobákért, a szobán belül a sarkokért (hiszen ágyak még nem voltak), a szobában lakók összetételéért, a szobaparancsnokságért. Zúgtak a barakkok, röpködtek a lovagias ügyek alapjait képező [verbal injuriák] , bomlottak az idegek és cifra hisztéria-virágokat hajtottak.
Mi, a novo-nikolajevszki bordélyban összekovácsolódtak – Jent ezredes csoportja –. mi minden izgalom nélkül helyezkedtünk el. Négyen telepedtünk be az egyik emeleti szobába. A kilátás a nyugati hegyekre nyílott, az előtérben arra a vad rhododendron bokrokkal borított, egyébként kopár dombhátra, melynek tetején egyetlen bozontos fenyő dacolt a viharokkal. Ez a magányos fenyő rögtön felgyújtotta fantáziámat, sőt gyökeret vert a szívemben, miért is húsz évvel később „Die einsame Föhre" cím alatt egy novellát írtam róla. amely aztán a bécsi „Neue Freie Presse"-ben jelent meg, az első oldalon a vezércikk alatt, a legelőkelőbb helyen, „unter den Strich", tehát az oldalfelező vonal alatt, ahol a híres bécsi tárca nagynevű mestereinek írásai szoktak megjelenni. Persze nem mint „nagynevű mester írása'" látott napvilágot az én magányos fenyőm, hanem mint „egy új tehetség" megnyilatkozása. Amolyan irodalmi lovaggá ütés volt ez abban az időben. Node akkor, azon az október 6-án ez az „új tehetség" jobban örült volna egy gyalulatlan priccsnek meg egy kis asztalnak, mint az irodalmi babéroknak.
A hadifogolytáborok miniatűr államképződmények. Illetve nem is olyan miniatűrök, mert pl. a három berezovkai tábor együttes létszáma időnként túlhaladta a negyven-ezret. Ezek a tábor-államok mintegy szemiáriumszerűen bemutatták az állam keletkezését, az első sejttől, vagyis az első fogolyszállítmánytól kezdve, a gazdasági, politikai és szellemi élet fokozatos kiépítéséig, a káposztatermesztéstől a harmóniumkészítésig, a rendfenntartó közegektől a barakkparlamentekig, amelyek a lépcsőházakban tartották ülésszakaikat, és vicsorogva őrködtek afelett, hogy a barakkparancsnok ezredes vagy őrnagy valami módon katonai diktatúrát ne állítson fel. Ez többnyire sikerült is, mert mindenhol a tartalékos tisztek, tehát a civilgondolkodású „rebellisek" voltak többségben. Mivel azonban a legfőbb politikai hatalom mégiscsak az orosz kommandatura volt, a tartalékos lelkületű jogászok, pedagógusok, művészek, kereskedők és egyéb értelmiségiek inkább a több sikerrel kecsegtető konyhák, könyvtárak, zenekarok, művelődési intézmények, legfelsőbb fokon a hangversenyek és színielőadások terén igyekeztek állampolgári képességeiket kifejteni. Persze voltak több mint elegen, akik csak a konyhának és a kártyázásnak tulajdonítottak test- és lélekfenntartó jelentőséget.
A nagykiterjedésű legénységi tábor lent a völgykatlanban már mi érkezésünkkor a szervezettség magas fokára állott. Ez abból is kiviláglott, hogy még aznap megjelentek a tiszti táborban a hivatásos és műkedvelő szakácsok, ácsok, asztalosok, matrac- és cigarattatömők, no meg a tisztilegénynek ajánlkozók, úgy hogy az elnyert asztal-, ágy- és székrendelések alapján táborszerte megkezdődhetett a mindehhez szükséges faanyag illegális beszerzése.
Az oroszok az ilyesmi iránt megértőek voltak, csak akkor mutattak némi felindulást, amikor az orosz őrség tányérsapkáiból a merevítő fémszalagok sorra eltűntek, és a sapkák harmonikává változtak, mivelhogy a sok bútor elkészítéséhez sok fűrészszalagra volt szükség. Dehát ebből sem lett komolyabb baj, sőt abból sem. hogy a kórházi kápolna lélekharangját is eltüntették a toronyból a foglyok, hogy hamis pénzt verjenek a harangfémből.
Ilyen élelmes környezetben nem is lehetett másképpen, mint hogy két napon belül mi is megkaptuk bútorainkat, tehát asztal körül ülhettünk, és szalmazsákkal kárpitozott deszkaágyban szőhettük múltba menekülő álmainkat. A szükséges pénzt mindehhez a Przemysl vára átadásakor fogságba esett Jent ezredes csoportja előlegezte, amely előrelátóan az egész ezredpénztárt magával hozta.
Szóval, berendezkedtünk. Brezina, a civilben postás legényünk szinte anyai gondoskodással vett körül bennünket négyünket, és óránként bebizonyította, hogy a cseh inasnál nincsen tökéletesebb. Hangtalanul mozgott, halkan beszélt, szótlanul rakta elénk a rejtélyes úton szerzett jó falatokat, a cigarettát, borotvapengét, szappant, és minden ténykedésén meglátszott, hogy tudatában van csicskási állása életbiztosítási jellegének, amely állást három gyermeke és szeretett Bozsenája viszontlátása reményében. szelid szíve minden buzgalmával igyekezett a legteljesebben kiérdemelni.
No de ő sem panaszkodhatott reánk. Mi négyen fiatalok voltunk, valamennyien jóindulatúak: egy huszár, egy dragonyos. egy alpesi vadász és én, a tüzér.
A huszár a már említett Péterffy Iván főhadnagy volt, a soproni 9-es Nádasdy- huszároktól. Melegszívű, derűs, hamleti vagy fausti problémáktól érintetlen, de a tényleges huszártisztek közt oly gyakori osztálygőgtől is mentes jó barát. Neki köszönhettem, hogy a novo-nikolajevszki nemzetiségi szállásról átkerülhettem a Jent csoporthoz, melyhez Iván is csak véletlenül került, mert ő nem przemyslida volt hanem a limanovai híres huszárattak egyik áldozata, aki azóta már a szibériai flecktífuszon is túl volt. Pozsonyi létére szerette Sopront, a testvérvárost, és ebbe a szeretetébe engem is belefoglalt.
A dragonyos a bécsi Beamten-adelnek, az államtisztviselői nemességnek egy karcsú. bámulatosan keskenyfejű, szeretetreméltó példánya volt: báró Hanns Possanner, a 3-as dragonyosoktól, a bécsi pénzügyigazgató fia, aki egy kozáklándzsa döfésével a hátában került fogságba. Joghallgató volt, a miniszteriális pályára készült, s ezért lengyelül tanult, nem is álmodva arról, hogy a háború utáni Ausztriában lengyel nyelvtudással aligha lehet majd karriert csinálni.
Érdeklődési köre a szórakoztató irodalom, a könnyűzene és a nők nem egészen trubadúri tiszteletére korlátozódott. Az oroszok gondoskodtak arról, hogy ez utóbbi vonzalom plátói maradjon. Hanns pedig erős reggeli és esti szobatornával és hideg lemosásokkal próbálta érzéki vágyait féken tartani. Iván és én, a régi müllerezők a szobatornában csatlakoztunk hozzá.
Sepp Keim, az alpesi vadászhadnagy szánakozva nézte az ágyból a mi reggeli láb-, kar- és törzsgyakorlatainkat. Ő szerette, ha álmai minél bujábbak voltak, s ezért torna helyett a nap nagyrészét is ágyban töltötte, alva és álmodozva. Festőművész lévén, álmai hatásos kiszínezése nem esett nehezére. Egyébként nehézvérű tiroli volt. sőt „ladin", vagyis az egykori Noricum római-latin lakóinak leszármazottja. Ezeknek a klasszikus ősöknek ivadékai még egy-két völgyben fennmaradtak és egy külön „ladin"- nyelv birtokában némi muzeális gőggel néztek a későbbi, barbár tiroliakra.
Keim hadnagy volt az egyetlen przemyslida köztünk, de nem sokat törődött a szomszéd szobákban letelepedett többi przemyslidával, akik – mivel egy feladott várból kerültek fogságba – bizonyos kisebbrendűségi érzéssel küzdöttek velünk szemben, akik nyílt harcban kerültünk az ellenség hatalmába. Ők különben az egyik osztrák Landwehr-ezred tisztjei voltak, ami megfelelt a mi honvédségünknek, ám ellentétben a honvédséggel, a közösök értékelésében a k.u.k.- ezredek mögött soroltak. Felfegyverzett fináncoknak csúfolták őket, nem vették őket komoly harcos számba, akik megtisztelve érezhették magukat, ha esténként Jent ezredesük szobájában egy k.u.k. huszárfőhadnaggyal, vagyis Péterffy Ivánnal és egy- dragonyos zászlóssal, aki ezenfelül még báró is, bridzsezhetnek.
XIII. fejezet
szóbeli jogsértések