if ($logged_in == FALSE) { }

„Ezzel az 1945. évi május elsejei felvonulással megkezdődött a minden lehetséges és lehetetlen alkalmakkor elrendelt felvonulások és szónoklatok végtelen sora.”

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Az első hetek kusza szőtteséből három esemény emelkedett ki. Április 12-én, az USA elnökének, Rooseveltnek a halálhíre rázta meg a világot s benne mindazokat, akik az ő egyéniségétől remélték a szörnyű háborúnak bölcsebb likvidálását, mint ahogy azt az első világháború után a gyenge Wilson elnök tette.

Május elsejét, az első szabad májust Sopron lakossága hatalmas díszfelvonulással ünnepelte, a közben már megalakult demokratikus pártok közös rendezésében, de még a régi rendőrség irányítása mellett. Órákig vonultunk, órákig álltunk, vártunk, ácsorogtunk, majd újra vonultunk zászlók, jelszavas táblák és képek alatt s hallgattuk a színház golyótépte homlokzata előtt a Független Kisgazdapárt, a Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Néppárt és a Polgári Demokrata Párt nekihevült szónokait, akik csábító színekben festették a boldog jövőt, az újjáépülő ország új, igazságos világát.

Ezzel az 1945. évi május elsejei felvonulással megkezdődött a minden lehetséges és lehetetlen alkalmakkor elrendelt felvonulások és szónoklatok végtelen sora, amely több mint tíz éven át gyötörte az embereket és éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit egy politikai demonstrációnak el kellene érni. A kezdeti lelkesedés fáradtságba szürkült, hogy végül közönybe, sőt lefojtott dühbe és undorba fulladjon. A harmadik nagy esemény, a három közül a legnagyobb, az európai háború befejezésének, a nácizmus teljes kapitulálásának bekövetkezése volt. Valóra vált, amit én már a háború kitörése napján hittem és hirdettem, hogy ez a háború csakis Hitler bukásával végződhet, akármekkorák legyenek is a kezdeti sikerek.

Május 8-án szerte a városban pokoli lövöldözés és urrá! ordítás ejtette rémületbe a lakosságot. Mivel a rádiókészülékeket már korábban be kellett szolgáltatni, tájékozatlanok voltunk a világesemények felől, illetve az Új Sopron, a Kisgazdapárt lapja csak késve közölhette a híreket, s így csak akkor tudtuk meg a hat év óta várt hírt, amikor a vad lövöldözést már felváltotta a szovjet katonák MIR! –BÉKE! ordítása és harmonikáiknak örömmámoros zengése. Ünnepeltek a meggyötört szívek. Megnyílt valami: az emberséges jövő lehetősége. Behúzott nyakkal várták az elkövetkezendőket a nyilasok és a volksbundisták. A háborúnak Európában vége volt. A győztes hadseregek megálltak és fenékig élvezték a megszálló hatalommal járó örömöket.

Sopronban állandósult az orosz világ. Minden házban szovjet katonák voltak bekvártélyozva. Ezeknek többsége hamarosan összebarátkozott a háziakkal, mert a békével a lágy szláv szívjóság visszaszorította a háborúban eldurvult ösztönöket. Különösen a gyerekeket babusgatták szinte áhítatos szeretettel. Furcsa volt látni, hogy ezek a tegnapi harcosok milyen gyöngédséggel melengették tenyerükben a szárnytörött madárkát és milyen tiszta kék szemmel gyámolították a „bábákat” és „sztarikokat” – az öregeket.

A szláv léleknek ez a jósága adta az impulzust. A béke első napja című elbeszélésemhez, melyet a következő évben, az akkor még fennálló Frankenburg Irodalmi Kör előadó délutánján olvastam fel, a hallgatóság egy részének ijedelmére, mivel eléggé realisztikusan írtam le benne a háború végét ünneplő szovjet katonákat. De a közönség hamar megnyugodott, amikor a továbbiakban rájött, hogy az elbeszélésben éppen Szergej Petrovics Birjozov szibériai lövésznek a jó szíve a főhős. Igaz, ez viszont azokban váltott ki ellenszenvet, akik semmiképpen sem hajlandóak a szovjet emberekkel szemben táplált elfogultságukból engedni. Bár meggyőződésem, hogy az egyszerű szláv ember jobb és türelmesebb lelkű, mint az átlag európai, – ami már zenéjükben és a szláv dalkincsben is megnyilvánul – mégis be kell látnom, hogy nem volt könnyű elviselni Sopronnak gyökerében megváltozott képét.

Az utcákon szinte állandóan harsogott a menetelő szovjet katonai osztagok éneke. A számunkra szokatlanul széles, de annál szorosabban, szinte egymás sarkát taposó menetoszlopok szuronyerdeje fölött szárnyalt az előénekes hangja, melybe aztán dörgő tömörséggel vágott bele a kórus. Fent a Bécsi-dombon női alakulatok gyakorlatoztak és félelmetes urrá!-zással szuronyrohamra indultak a Vízmű gyűjtőmedencéje ellen. Ugyancsak női tábori rendőrök irányították az utcakeresztezéseknél színes zászlócskáikkal a forgalmat, amely szinte szünet nélkül áramlott keletről nyugatra, Bécs, illetve a Badenben székelő szovjet katonai főparancsnokság felé. A kórházakká átalakított iskolákban és a Kaszinó nagy hangverseny termében futószalagon folytak a műtétek és amputálások, kint a parkokban és köztereken pedig megkezdődött a sebtében elhantolt szovjet katonák és levágott végtagok exhumálása és elszállítása a Szent Mihály-temetőbe, ahol az előkertben még ma is ott áll a vörös csillagos fejfák szomorú ligete. Ezt a különös és didergetően idegen képet lüktető hanghullámaikkal éjjel-nappal beborították a szünet nélkül dübörgő szovjet repülőgépek.

Az élet élni akart, s a város kezdte lerázni magáról az ájultságot. Lassan kezdtek gyérülni az utcákon a törmelékhalmazok, az üres ablakkeretekben már itt-ott rejtélyes eredetű ablaküveg váltotta fel a deszkalapokat és papírlemezeket. Kigyúltak a villanykörték, megindult a vízvezeték, mind több üzlet kínálta szegényes áruit, megnyílt egy cukrászda is, sőt a Városi Mozi is játszott már, ha az áramszolgáltatás is úgy akarta. A két összebombázott pályaudvar síngubancai kezdtek kiegyenesedni, aztán megindult valami bizonytalan vasúti összeköttetés kibelezett személykocsikkal és beszakadt tetejű, düledező marhakocsikkal, melyekben és melyek tetején elszánt utasok tömege kuporgott, mindenre elszánt emberek, akik minden áron el akartak jutni valahová, tartson az utazás bármeddig.

Chapó Elek igazgatóval, aki a gyár dolgozóinak elutasító magatartása miatt ég és föld között lebegett, elhatároztuk, hogy valahogyan feljutunk Bécsbe utasításokért bankunktól, a Creditanstalt-Bankvereintől. Sikerült is júniusban helyet kapni egy Bécsbe tartó és onnan este visszatérni szándékozó szovjet tehergépkocsin.

A Südbahnhof romjain túl tettek le azzal, hogy ugyanott este hatkor újra felvesznek. Kábultan néztünk körül. Lélegzetelállító látvány tárult elénk, bármerre néztünk. Bécs, az én kedves Bécsem, melyet 1938 márciusa óta, még az Anschluss alatti utolsó napok óta nem láttam, kísérteties képet nyújtott. Mint mikor az ember egyik kedves barátját, aki életvidáman, virulóan él az emlékezetében, évek múltán, mint megrokkant, beteg emberroncsot lát viszont.

Kábultan vágtunk neki az útnak, a romokban heverő Südtirolerplatz-on át a belváros felé. Sopronból, a romvárosból jöttünk, a látvány mégis lesújtó volt. A Ringstrasse és a Stadtpark padcsonkjain, a részben letarolt és nyilván elfűtött fasorokban kiéhezett, rongyos, apatikus emberek ültek, akiknek most igazán joguk volt arra, hogy ősi szokásuk szerint „nörglizzenek”, zsörtölődjenek. A Schwarzenbergplatzon meztelen felsőtestű kozákok vágtáztak körbe, a Theresianum emeleti ablakaiból éppen a pompás Mária Terézia korabeli bútorokat hajigálták az utcára, a Stephansdom és az Opera kiégett, üszkös romjai fölött varjak keringtek. Az egész, egykor oly derűs várost a halálos kór bénult csöndje ülte meg, hiába zengtek mindenfelől orosz katonanóták és dübörögtek az amerikai, angol és francia alakulatok gépkocsijai.

A mi gyárunk ügyeit intéző bankfőtisztviselő éppen a napi kényszermunkáról tért haza, mint az NSDAP egykori tagját, kemény robotra ítélték. Öreg volt, fáradt, mindenből kiábrándult. Felesége szeretett volna bennünket ebéddel kínálni, de nem volt más a házban, csak ragacsos kenyérféle és valami melasz émelyítő műmézzel. Maga a bank még nem működött, utunk tehát hiábavaló lett volna, ha egy másik fontos dolgot nem sikerült volna elintéznem.

A már korábban említett Simunich Marco ny. sorhajókapitány és felesége néhány nap előtt kapták a szörnyű hírt, hogy egyetlen lányukat férjével, egy osztrák rendőrtiszttel együtt az SS a háború utolsó napján St. Pöltenben kivégezte. Hogy mi történt egyetlen fiacskájukkal, azt senki sem tudta. A kétségbeesett nagyszülők könyörögtek, hogy próbáljam meg fellelni két öreg nénijüket, akik azelőtt a III. kerületben laktak, de talán már nem is élnek. A megadott címen megtaláltam a két süket, ősöreg hölgyet s tőlük megtudtam, hogy a kis Eriket egy gyógyszerész házaspár vette pártfogásába. Ezen a nyomon elindulva később sikerült a fiút megtalálni, és Sopronba hozatni, ahol kijárta a gimnáziumot, majd a nagyszülők halála után újra sikerült kijutnia Ausztriába, ahol egy neves zeneszerző örökbe fogadta.

Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. március 12.