1907-ben elkövetkezett a második vedlésem ideje. Kisgimnazista bőrömet a rossz iskolai emlékek kóróján hátrahagyva, mint szitakötő az övét a káka szárán, magamra öltöttem a főgimnazista külső díszeit: a hosszú nadrágot és a kemény gallért. Egy csapásra minden megváltozott. Mintha egészen más éghajlat alá kerültem volna, holott az iskola ugyanaz maradt. A testi átalakulás, a férfivé válás folyamata rohamosan haladt a maga útján, a lelki és szellemi pubertás gyors iramban követte. Az osztály is más lett. Sokan átléptek a kereskedelmibe, a tanítóképzőbe, a hadapródiskolába, helyettük újak jöttek. Lecsökkent az osztály létszáma, a megmaradtak átrendeződtek s a keménygallérral együtt az öntudatuk is keményebb lett. A tanárok áttértek a magázásra, a pedellusok visszaköszöntek.
Ez az az életkor, amikor a komoly, egy egész életre szóló barátságok szövődnek. A bizonytalan hajlamok határozott irányt vesznek, a tehetség kezd kiütközni, a jellembeli hibák izmosodnak. Véd- és dacszövetségek, klikkek alakulnak, az osztály rétegződik. Komolyabb, felelősségteljesebb színezetet kapott az egész iskolai élet. De odakünn, a profán világban is sűrűsödtek a sötétebb tónusok.
…
Mi mindaddig nem vettük komolyan a viharjeleket, míg 1908-ban a latin órába bele nem harsantak a Boszniába induló 76-osok kürtjelei. Dermedten néztük a Líceum ablakaiból a felvirágozott menetszázadot, és osztályfőnökünknek, Bothár Dánielnek szeme elborult. Talán megsejtette, hogy néhány év múlva legkedvesebb fiát, Danit, egy ilyen menetszázadban fogja utoljára látni.
A háború ugyan akkor még nem tört ki, de megkezdődött az előzetes katonai kiképzés, és mi ahelyett, hogy szombat délutánonként az erdei játszótérre mentünk volna füleslabdázni vagy hosszúmétázni, puskával a vállunkon kivonultunk a katonai lőtérre és ott hasaltunk estig a fűben és homokban.
Az iskolát most már az érdeklődő értelemmel mértük és kellemetlen oldalai ellenére is megszerettük. Túlterhelésről senki sem panaszkodhatott, bár akkor több tantárgyunk volt, mint a mai diákoknak, köztük a kézügyességet és a művészi ízlést fejlesztő külön szabadkézi rajz a halk szavú művész-tanár, Králik Gusztáv nagy rajztermében, no meg a többi külön óra: zongora, francia nyelv, stb.
A tanítás módja, de maga a tanterv is távolabb állt az élettől, mint ma. Történelemben, irodalomban megrekedt a múlt század nyolcvanas éveinél, holott minket mindennél jobban érdekelt volna a saját korunk. A tanárok többsége kimérten, alaposan, vagyis szárazon tanított. Mi jobban szerettük volna, ha tárgyukat színesebben, szabadabban, lelkesebben adták volna elő. Ezért kedveltük Nádasdy Gyula szellemes magyarázatait és Bothár Dániel csöndes humorát. Az igazi, szívünk szerint való tanárt egy fiatal tanárjelöltben ismertük meg, aki sajnos, csak hat hétig tanított bennünket, de ez alatt a rövid idő alatt a legközömbösebbekkel is megszerettette a magyar irodalmat. Ahelyett, hogy a költők legszebb verseit tompa bicskával elevenen boncolta volna fel, úgyhogy a végén csak egy halom kihült szó és kivesézett mondatszerkezet marad a véres katedrán, ő megóvta a költő gondolatainak hamvát is, és a vers szépségét áhítatos szavakkal lelkünk viaszába nyomta. Gyors távozását senki sem sajnálta annyira, mint mi öten.
Hogy kikből állott ez az ötös csoport, azt nemsokára részletesen is leírom. Fontos része ez a visszaemlékezésnek, mert szellemi életem irányát az iskolánál is hathatósabban határozta meg ez az ötök közti barátság.
Mivel azonban az érzelem ereje örök versenytársa a szellem erejének, az érzelem pedig éppen abban az időben kezdett hatalmába keríteni, jobb, ha elsőnek erről az elemi élményről – az első szerelemről – számolok be. A főgimnáziumi tanuló előtt az élet mind gyakrabban jár csábos fátyoltáncot. Eljött az idő, amikor elővettük az óra alatt zsebkésünket, és a líceum agyonfaragott ősi padjait – híven a hagyományokhoz – titokzatos betűkkel szaporítottuk.
Az én két szent betűm az „L” és az „I” volt. Hogy kit fedtek ezek a betűk, azt sok évvel később egy kis elbeszélésben mondtam el, melynek ezt a címet adtam:
IV. f.