A hazai posta érkezése olyan, mint amikor ívlámpa gyullad az esti homályban. Szinte hallhatóan dobognak a szívek, míg a kiosztás tart, s aki nem kap levelet, az pillanatok alatt megöregszik. A többiek félrevonulnak, remegő ujjakkal felbontják a borítékot, aztán elmerül körülöttük a sivár harctéri világ, és néhány percre otthon vannak a boldogság szigetén.
Én úgy jöttem el hazulról, hogy szüleimen és testvéreimen kívül senkit sem hagytam hátra. Szívem szabad, nem vár szerelmes levelet, búgó izenetet. Magányos szirtnek érzem magam, mely egyedül dacol a forrongó hullámokkal. Ez megkönnyíti a megpróbáltatások elviselését. Ha pedig a fiatal test, tetves falusi kalyibák vagy széljárta szénapadlások és nyirkos födözékek éji sötétjében ölelésre vágyik, akkor a képzelet szabadon választhat társat.
Én vagyok az egyetlen „önkéntes" az ütegben. Ha többen lennénk, akkor nem lehetne ilyen kiváltságos helyzetem. Irigyelnek is a 2. és az 5. üteg önkéntesei. Olyanféle szerepem van, mint például a skót ezredekben az ezred bakkecskéjének, vagy hadihajókon a sziámi macskának. Ha nem is simogatnak a fülem mögött, mégis, ahol csak lehet, kedvesek hozzám a tisztek, még a savanyú Furtenbach kapitány is. Úgy vesznek, mintha már megvolna a kadetti rangom.
De nem is vagyok most olyan zárkózott, kevésszavú, mint amilyen békeidőben voltam. Az örökös életveszély felpezsdít s a harc szüneteiben vagy előnyomulás közben, amikor este már sikerült kivakarózni a sárból, és valamelyik lengyel udvarház meleg szobájában körülüljük a tiszti vacsoraasztalt, melyhez én szereztem a traintől a hordó vörösbort, akkor a pillanatnyi biztonság érzete valamennyiünkben felforr, és én is együtt énekelem a többiekkel a kapitány kedvenc dalát.
***
Köröskörül szaporodtak a hóval takart sírhalmok, rajtuk durva kereszt. Róluk nem beszélt senki, de elmentében mellettük, mindenki rájuk gondolt, azután saját magára.
Az elalvás előtti hazagondolást mind sűrűbben zavarják meg a tetvek. Soká titkoljuk egymás előtt, hogy vannak...vannak..., míg aztán a legmerészebb vagy a legtetvesebb férfiasan bevallja, hogy neki van. Micsoda boldogság, micsoda megkönnyebbülés követi ezt a vallomást! Egymást túlkiabálva, szinte büszkén kiáltozunk: nekem is van! Nekem is van! Még Furtenbach kapitány is bevallotta vénkisasszonyos szeméremmel, hogy bizony őt sem respektálták a bestiák.
Most végre nyíltan és nyugodtan lehet vadászni rájuk. Mindenki mellett kigyúlt a gyertya, és a tisztilegény buzgó asszisztenciájával megkezdődik az irtó hadjárat. Díjat tüzünk ki annak, aki megfogja a tetvek vajdáját. A díjat Náci nyeri meg egy keresztes díszpéldánnyal.
***
Szilveszterest Dalechowitzében, egy nemesi kúria kopár, fűtetlen szobájában. Ráz bennünket a hideg, a konyha megfeneklett valahol a minden eddigit felülmúló sártengerben s így nincsen vacsoránk. Mégis nevetünk és énekelünk, éltetjük az új, 1915-ös esztendőt, amely biztosan hazavezérel minket családunk körébe.
Ezenfelül útban vagyunk egyik harctérről a még ismeretlen másik harctérre. Másnap, 1915. január 1-ének havas, hideg hajnalán újra átlépjük az osztrák határt – visszafelé. Fenyőgallyacskákat törünk emlékül, hisz Oroszországba többé már nem kerülünk.
Átkelés a Visztulán... Bochnia... kövezett utcák, kivilágított üzletek, vendéglők... szép, szűkszoknyás lányok, jól öltözött férfiak. Még ebben a galíciai kisvárosban is szinte fuldoklunk a gyönyörűségtől a sáros, tetves, véres nomádélet után.
Éjjel bevagonírozás Brzeskóban. Ívlámpák, mámorító vasúti füstszag, csattogó ütközők zenéje... Aztán elnyúlás a vasúti fülke bőrpárnás padján és alvás a ringó kocsiban.
Újra Krakkóban. Nemes tornyok, villamos kocsik, ebéd fehérabroszos vendéglőben, piros, ropogós kiflik, képeslapok!
Oderberg. Pezsgőzés. És aztán... aztán átlépjük a magyar határt! Reggelre Poprádon vagyunk. Vacsora Kassán, majd éjjel kettőkor kirakodás fáklyafénynél Őrmezőn. Egy grófi uradalom intézőjénél szállunk meg. Magyaros vendégszeretet, meleg kádfürdő, angol WC, zongora, matrácos ágy. Boldogok vagyunk.
Hajtjuk ki az oroszt Magyarországról. Homonna... Taksány... Nagypolány... Cirókaújfalu... Zemplénoroszi... Nőnek a hegyek, nő a hó, szántalpakon vontatjuk az ágyúkat mind magasabbra, keskeny hegyi ösvényeken, mély szakadékok mellett, melyekben lezuhant ágyúk és lovak hevernek a hólepedő alatt.
38,7 °C lázzal és fullasztó köhögéssel vonszolom magamat és lovamat a nyaktörő utakon. Ha jobb kedvem volna, most Hannibál alpesi átkeléséhez hasonlítanám azt, ami körülöttem folyik, de Hannibálnak elefántjai voltak, nekünk meg csak éhes gebéink. Reggel 6-tól este 10-ig mindössze nyolc kilométert teszünk meg, majd a következő napon Ostada községben hajnaltól este hatig csupán két kilométerrel jutunk előbbre, annyira eltömte az utakat a hadsereg. Végre január 25-én egész napi küszködés árán a szerpentinúton feljutunk a 800 m magas uzsoki hágóra és újra Galíciában vagyunk.
Két napra rá erős harcban bevesszük Lutoviskát és bekvártélyozzuk magunkat egy zsidó családnál. A kaftános házigazda és két éjfekete szemű, fehérarcú leánya úgy körüludvarolják az osztrák-magyar tiszturakat, mintha halálos veszedelemből szabadítottuk volna ki őket. A következő nap felderítő lovaglással telt el. Utána gyanútlanul átaludtam az éjszakát.
Azután elkövetkezett a végzetes dátum: 1915. január 29.