Megyünk, megyünk, megyünk...
Végleg elszakítva mindentől, ami a halvány hegyeken túl van, ezredtől, barátoktól, a hazától, a családtól. Ama kis patakok egyikévé lettünk, melyek a sok kilométeres frontról az orosz síkság felé kúsznak, majd bizonyos helyeken találkoznak, egymásba olvadnak, folyóvá dagadnak, hogy végezetül, áttörve az Urálon, mint szürke nagy folyam Szibéria földjére érjenek. Ott a folyamot kisebb-nagyobb tavakba csapolják, és megkezdődik az idegen földön a lassú poshadás, rothadás, elszivárgás és elpárolgás.
Február 1-én, amikor Horváth zászlós és én, egy barátságos orosz őrnagy szállásán, kiakasztott ajtókon töltött éjszaka után felébredtünk, újabb csapás ért. El kellett válnunk egymástól, mert Horváthot, mint tisztet vonaton szállították tovább, nekem, mint önkéntesnek a legénységgel kellett továbbgyalogolnom. Az orosz őrnagy, akinek francia nyelven elmondtam, hogy elfogatásomkor hadapródi kinevezésem előtt állottam, csak azzal vigasztalhatott, hogy talán Lembergben áttesznek majd a tisztekhez. Horváth elbúcsúzott katonáitól és engem tiszti legényére, Jánosra bízott.
János, akit 35 esztendejével már öregnek éreztem, gazdája iránti szeretetét most reám ruházta át. Vonzalma első jeléül egy cigarettát nyújtott át, megsúgva, hogy ne féljek, akad nála még több is. Háromszor áldassék a dohányzás feltalálója! Ahol a vigasznak már minden formája csődöt mondott, ott egyetlen cigaretta csodákra képes. Amíg cigarettád füstjébe tekintesz, úgy érzed, valami védőfal vesz körül. Ha utolsó cigarettád csikkje is az utca sarába fulladt, akkor prédájává válsz minden rossz szellemnek. Fújtam a füstöt, lassan, áhítattal, János meg mesélt és mindkettőnkre valami áldott megnyugvás telepedett. Könnyen, szinte derűsen raktuk lábunkat.
Hosszú vonatokat láttunk, megrakva ágyúkkal, másokon a vöröskereszt virított. A gyilkolás és a gyilkoltak vonatai robogtak el mellettünk. Hirtelen gyerekes, felelőtlen örömöt éreztünk, hogy túl vagyunk a front véres hétköznapjain, hogy újra embernek érezhetjük magunkat. De a következő pillanatban tekintetünk az előttünk és a mögöttünk vánszorgó szürke seregre, a hajlott hátak groteszk kígyózására esett, és a szégyen pírja lövellt az arcunkba.
Egész nap mentünk. Pihenés nélkül, étel nélkül. Mind súlyosabbak lettek a lábak, mind fenyegetőbben suhogtak a [nagajkák]. Néhányan összerogytak, mások kétségbeesésükben a hóba dobták magukat az út árkába. Hátul, az oszlop végén állandó lárma tombolt, a kozákok dühösen korbácsolták az összeesetteket. A halálosan kimerültek sírtak, mint a gyerekek, vagy üvöltöttek, mint megsebzett állatok. Aztán lövések dördültek és a támolygó oszlop a rémülettől hajtva, összeszedte utolsó erejét és előre lódult, bele a havas éjszakába. Amikor késő éjjel egy Kirov nevű községbe értünk, már alig bírtam emelni lábamat. Félig eszelősen lerogytam a nyöszörgő bajtársak közé az iskolaterem mocskos padlójára. János fejem alá tolta kenyeres tarisznyáját, én pedig belezuhantam a feledésbe.
***
Már harmadik napja megyünk, egy-két kanál fekete kásától eltekintve étlen-szomjan, mert vizet nem merek inni a vérhas miatt, teát pedig még János is csak ritkán tud szerezni. Az emberek az úton talált marharépát tömik a szájukba. Tegnap fellázadtak. Egy kis vasútállomáson megrohamoztak egy üres szerelvényt, mert nem akartak tovább gyalogolni. Egy tucat kozák hamarosan visszakorbácsolta őket a sorba, ahol egyéb nyomorúságukon felül most még a korbácshurkák és felhasított ajkak gyötrelmét is el kellett viselniük.
Mi ketten Jánossal nem hagytuk magunkat elragadtatni, sőt a zavarban sikerült megmaradt koronáim egy részén némi élelmiszert vásárolni és jóllakni. Maga a gyalogolás, a mozgás szinte megkönnyebbülés. Jóval gyötrelmesebb nála a végtelen várakozás, az egy helyben állás a fagyos földön kora reggeltől délutánig. Mert rendszerint csak késő délután indulunk, folytonos számlálás és olyan ordítozás közben, amilyennel talán a dél-amerikai pampákon lódítják menetbe a csordát.
Két órai menetelés után mindennap ugyanazok a jelenetek ismétlődnek: a sorok felbomlanak, egyesek összeesnek, mások sírógörcsöt kapnak, az elgyengült láb a fagyos földön nem talál támaszt, az elvágódó az egész sort magával rántja. A kozákok üvöltve nyargalnak fel-alá, hátul megkezdődik a lövöldözés, mire kitör a vakrémület, a gyengék belecsimpaszkodnak az erősebbekbe, az elesettek segítségért rimánkodnak és négykézláb másznak tovább...
És mind e nyomorúság tetejében még óráról-órára növekszik a vérhasban megbetegedettek száma, s így a szörnyű menet szörnyű keretét a vérhas görcseiben vergődők guggoló sora képezi az út két oldalán, ahol sebtében végzik el szűnni nem akaró szükségletüket. Fagy, éhség, sötétség, betegség és bűz kíséri a rettegéstől és kimerültségtől rogyadozó lábak minden lépését. És a cél? – Hol a cél? Minden faluban százszor kérdezzük: „Sambor – kak daleko?" – Milyen messze van még Sambor? – És mindegyik polyák mást mond, nagyobb kilométerszámot, mint amit el lehet viselni.
Én már az általános kétségbeesés kitörésekor, minden akaraterőmet egyetlen gondolatra összpontosítottam. Nyugalom! Nyugalom!! Nyugalom!!! Nyugodtan, egyenletesen lépni! Meg nem állni! Egy pillanatra sem! S mikor az őrök öt perc pihenőt engedélyeznek, és az egész oszlop lerogy a fagyos országútra, akkor én állok egyedül, szoborként a galíciai esthomályban és érzem, hogyan izmosodik bennem az önbizalom.
Jánost hiába próbálom magammal emelni. A fagyott lábú legény már csak arra vár, hogy Lembergben kórházba kerüljön, ha ugyan addig el tudja magát vonszolni. A parasztemberek gyors csüggedése mindjobban hatalmába keríti, nem használ sem szó, sem példamutatás. Amikor este tízkor beérünk Samborba, elégedetten állapítom meg, hogy kevésbé vagyok fáradt, mint előző nap.
A nagajka bőrcsíkokból font rövid ostor, amit eredetileg a lovak nógatására használtak. A végére olykor fémdarabot varrtak, a farkasok elleni védekezésre. Fegyvertelen emberek fegyelmezésére, korbácsolására is szolgálhatott.