1925-ben a papírkorona rohamosan beleájult az infláció polipkarjaiba. Már az év elején egy aranykorona 15,629 papírkoronával volt egyenlő. Megkezdődött valami, amit a korona feltétlen értékállóságának dogmájában felnőtt emberek értetlenül bámultak. Elképzelhetetlen volt számukra, hogy az emberemlékezet óta sziklaszilárd értékrendszer összeomoljon. Az élelmesebbek, akik idejében észbe kaptak, koronáikat a lehető leggyorsabban ingatlanokba vagy értékálló ingóságokba mentették át, a konzervatív idősebbek – köztük édesapám is – árulásnak érezték volna, ha megvonják bizalmukat a koronától. Inkább vártak és reméltek, hogy a cseppfolyóssá vált korona újra kemény aranypénzzé válik. Ám az arany tíz- és húszkoronásokat, mint közkézen forgó pénzt, a háború egy és mindenkorra elsöpörte s az utóhullámok most kilúgozták a papírpénzt, az állampapírokat, a hadikölcsönöket és a biztosításokat is. Édesapám, a naiv és hithű „bankember" egy napon azt látta, hogy élete gyümölcse a hadikölcsönök és biztosítások elértéktelenedése révén vízzé vált. Mivel azonban hitt az előre elrendelésben, csakhamar megbékélt a rendeltetésszerű csapással, melybe édesanyám – mint a nők általában – élete végéig nem tudott belenyugodni.
A Szovjetunióban meghalt Lenin és kezdetét vette a harc Sztálin és Trockij között. De ezek az események csak távoli, egzotikus eseményeknek tűntek amellett a versenyfutás mellett, ami idehaza a koronavész és a fizetésemelések közt folyt. Mintha izzó szén lett volna az a tüdővészes papírpénz, olyan riadt gyorsasággal igyekezett mindenki a bérfizetési napokon továbbadni és sokszor felesleges dolgokra becserélni. Ha tudtuk volna, hogy húsz év múlva Magyarország a milliomos koldusok országa lesz, hogy milliárdokban és billiókban fogunk számolni és milliós borravalót adunk hajnyírás után!
Én másképpen mentettem a pénzemet. Szeptemberben sikerült három hétre megszöknöm a tébolydából. Koronáimon osztrák koronát, svájci és francia frankot és német márkát szereztem, majd Innsbruckon-Zürichen át kimenekültem Párizsba.
Életem egyik dédelgetett álma vált ezzel valóvá. Lisl, a táborszernagy özvegy szőke lánya, kísért ki a bécsi Westbahnhofra éjjel tizenegykor a párizsi gyorshoz és integetett utánam, amíg csak el nem nyelt az éjszaka.
Zürichben megálltam két napra, bejártam a várost és körbe hajóztam a tavon, megittam a kötelező tejszínhabos kávét Baur au Lacnál, aztán – mert hálókocsira nem telt – a zsúfolt éjjeli vonaton a francia Caporal cigaretták keserű füstjében pácolódva, hajnalra befutottam Ady Gare de l'Est-jére. Az álmatlanul töltött éjszakától vörös szemmel megilletődve köszöntöttem a pályaudvar lépcsőiről a Várost, amely a kelő nap ferde vörös sugaraiban akkor szállt le páralepedős ágyáról.
Megérkeztem valahová, ahol még sohasem jártam, és ami mégis gimnazista korom óta egyik szellemi otthonom volt.
Amikor a Rue de Richelieun, a Bibliothéque Nationale és a Palais Royal között fekvő kis Hotel de Strassbourg második emeletén elfoglaltam a haragoszöldre tapétázott kétágyas szobámat (mert egyágyas nem volt), ahová nyikorgó keskeny falépcső vezetett, a patronne, vagyis a szálloda tulajdonosnője, Mme Dupont, átvette megőrzésre felesleges pénzemet, közte néhány százezer magyar koronát is. Szeme kerekre nyílt a nagy címletek láttára, mire sietve elmagyaráztam neki, hogy nálunk - hélas - infláció van. Igazi gall gőggel és egy kivénhedt Moulin Rouge-beli énekesnő hangján felkacagott és azt felelte: „L'inflation..?! Grace an Dieu, monsieur, une chose comme cela, ce n; est pas possible chez nous!" Vagyis; Istennek hála, infláció az náluk nem lehetséges! Nos - eljött azóta az idő, hogy ők is megismerhették a pénzpestis pusztítását.
Van Párizsnak egy csodálatos építészeti ékszere: a Saint Chapelle. Aki ennek a gótikus kápolnakölteménynek színes ablakokkal kitöltött kőbordái alatt állt, amikor a napfény lángra gyújtja a száz és száz bíbor, türkizkék, aranysárga, mitiszzöld és annyi más színű ablakszemeit, az úgy érzi, hogy Párizs minden szépsége, áhítata, életöröme és misztikuma, íze, illata, ebben a kápolnában színcsokorba gyűlt.
Az én bűvös hengerem emlékszilánkokból összerakott csillaga a Saint Chapelle egy-egy rozettájának színeiben izzik fel, valahányszor párizsi heteim emlékét idézem. Ebben a csillagban benne van minden, amit Párizstól akkor kaptam: a Luxembourg-kert őszi pompája, a Notre Dame és Szent Lajos szigetének villoni középkora, a Louvre képeinek hátgerincen végigcimbalmozó gyönyörűsége, Versailles és a Szajna-part, a Boulevardok zsongása, a Tuilleriák méltósága, a Boul' Miche kis-kocsmái és a Folies Bergéres, a Champs Élysées, a Bois, az egész szellemiség, amely Arnould Grébantól Appollinairig és Aragonig áramával telíti Párizst. Mindez úgy felgyűlt bennem, mint méz a kaptárban. Fáradhatatlan mohósággal jártam a Várost, sajgó lábbal, mert a cipő úgy feltörte a lábfejemet, hogy a vér átütött a felsőbőrön, de a reggeli elindulás után a fájdalmat csak addig éreztem, amíg el nem jutottam a Théatre Francais-ig, mert ott már varázsába vont a Rue de Rivoli napóleoni pompája.
Amikor aztán egy reggelen a Jardin des Plantes-ban, pont a majomketrec előtt nyakszirten ragadott az érzés, hogy elég volt, csordultig vagyok, hogy Ady „Bakonyának" minden további ajándéka alatt már összeroppannék, akkor sietve búcsút vettem Mme Duponttól és meg sem álltam Münchenig. Itt lélegzetet kellett vennem, mert Párizs élményének feszültségét fokozatosan kellett lecsökkentenem az otthoni hétköznapok légkörének nyomására.
Sopronban az úton az állomástól a lakásomig azzal a hírrel vágott fejbe valaki, hogy a Bankverein bécsi igazgatósága elhatározta a soproni bank feloszlatását, aminek lebonyolítása a tavaszra várható. Párizs emléke, mint valami irizáló, valószínűtlen szappanbuborék erre a hírre menten szétpattant, de este Margitnál a cigarettafüstben újra lebegő valósággá kerekedett és ott táncolt felettünk az ősz és a tél estjeinek csöndjében.
II. rész VII. fejezet