Lemberg

Amint az alkonyatban beértünk az első külvárosi házak közé, majd amikor nőni kezdtek a házak, kivilágított boltok tűntek fel és függönyös ablakokon keresztül beláttunk a lámpa fénysátra alatt az asztal körül üldögélő családokra, akkor egyetlen rántással felszakadtak a lélek sebei és újra vérezni kezdtek. Tágra nyílt szemmel bámultuk az embereket, akik civil ruhában, szabadon és magától értetődően jártak-keltek, vásároltak, a kávéházak tükrei alatt üldögéltek és kávéjukat kortyolták, vagy feleségükbe, talán kedvesükbe karolva otthonuk felé igyekeztek. Már nem a hidegtől, hanem a csodálkozástól vacogtam, meg attól a gyermeteg reménytől, hogy mégis csak egy álom rabja vagyok és fel fogok ébredni.

Végighajtottak a korzón, fényárban, csábító kirakatok mellett, a járókelők áradata közt. Részegen támolyogtunk, mint a nagyváros tündérvilágába vetődött őserdei vadak. De ami a vadaknak érthetetlen látvány maradt, az bennünk égő fájdalommá lett, hisz nekünk egy rövid félórára még egyszer megmutatták egykori életünk minden édességét, hogy utána újra beletaszítsanak a sötétségbe. Tudtuk, hogy búcsúzunk. Ezért eszelős mohósággal szívtuk magunkba a fény, a nők, a meleg szobák látványát, hogy később majd valahol legyen miről álmodoznunk.

Az őrök maguk is megmámorosodtak, így a civilek a közelünkbe férkőzhettek és kérdésekkel ostromolhattak. Két csinos leány egy ideig lépést tartott velem és a járdáról suttogva kérdezősködött az X-ik ezred felől és hogy ismerek-e véletlenül egy N. N. nevű hadnagyot. De már csattogtak a köveken a kozáklovak patái, és szomorú nyájunk talán néhány szökevénnyel megfogyva, akiknek Lembergben barátaik voltak s ott elrejtőzhettek – bevonult egy kaszárnyába, s a szalmára dőlve egész éjjel nem tudta lehunyni szemét az izgalomtól.

A kaszárnyaudvaron egy etetőállomást létesítettek. Tüskésdrótból épült terelőfolyosó kanyargott, mint valami labirintus, az udvar közepe felé, ahol hatalmas kondérokból kása- és faggyúszag áradt. Már hajnalban megkezdtük az előnyomulást a labirintusban, lépésről-lépésre. A hideg kegyetlen volt, lábunkat csakhamar térdig megdermesztette. Az étel szagától felingerelt foglyok türelmetlenségükben egymást nyomták a drót tüskéibe. Átkozódás, ordítozás, a sérültek jajveszékelése idegtépő kakofóniává olvadt össze. Délután háromkor én is elértem a labirintus magját, és ismét ott álltam tizedmagammal a közös tál egyike előtt, melyből már néhány ezren ettek, anélkül, hogy megtisztították volna. Megint csak meg kellett elégednem a pálcikára tűzött húscafattal.

A nap hátralévő részében, tehát már alkonyatkor, egyik kaszárnyából a másikba hajtottak bennünket, majd egy üres lisztraktárba, ahol már berendezkedtem egy kenyérlisztnek szánt rekeszben, amikor újra felhangzott a „pasol!", és kitereltek a vasútállomásra. Az állomás nagy csarnoka, melynek padlóján a foglyok sűrű tömege kuporgott, úgy hatott ránk, mint valami idegcsillapító. Kéjjel szívtuk magunkba a füst és korom szagát s marhakocsikról álmodoztunk, ahol végre megpihentethetjük agyongyötört lábainkat.

A csarnokból üvegajtó vezetett a büfébe. Ott álltam a kiáradó fény meleg sugarában és vágyakozva néztem az üres helyiségbe, melyben egy álmos kiszolgálóleány támasztotta a pultot. Zsebemben még néhány – utolsó koronáimért kapott – rubel csörgött. És ekkor az orosz örök egyike meglökött, jelekkel közölve, hogy nincsen ellenvetése, ha néhány percre eltűnök a büfé belsejében. Egy ezüst pénzdarab csúszott a markába, s én máris ott álltam a büféasztal előtt.

Borzongó áhítattal szürcsöltem az illatos teát és ettem hozzá néhány vagdalt hússal töltött forró „pirogit". Közben aggodalmasan kerültem a leány pillantását, hiszen két hete borotválkoztam utoljára, azóta alig mosakodtam, a hajam meg sűrű gubancokban tolakodott elő sapkám széle alól. Fürdőnek, fodrásznak, friss fehérneműnek már a puszta elképzelése is szinte erotikus gyönyörérzést váltott ki belőlem, hát még egy hús-és-vér leánynak a közelsége! Végül visszaballagtam a többiekhez, akikkel együtt vártuk a bevagonírozás szép pillanatát.

Éjfél körül, feltűzött bajonettek között, fogoly tiszteket hoztak: egy repülőfőhadnagyot, két honvédzászlóst és a német hadsereg egy idősebb tartalékos hadnagyát, akinek ősz fejét csodálatosképpen békebeli díszsisak fedte. Amikor elhaladtak közöttünk, barátságosan viszonozták tisztelgésemet, aztán három tiszti legényükkel együtt eltűntek a büfében.
Egy ideig az üvegajtón át figyeltem őket, hogyan isszák teájukat, aztán intettem a muszkámnak és hirtelen elhatározással beléptem a büfébe. [Einjährig-Freiwilliger Titularkorporal Rudolf Becht vom k.u.k. 13. Feldkanonen-regiment stellt sich gehorsamst vor] – jelentkeztem a főhadnagynál. Barátságos kézszorítással leültettek maguk közé, teát tettek elém, és én öt percen belül mindent elmondtam, azt is, hogy elfogatásomkor közvetlenül hadapródi kinevezésem előtt állottam, mire a főhadnagy kijelentette, hogy velük maradok, ők majd elintézik az ügyet. Szorongásteli percek következtek. Muszkám az ajtón át türelmetlen pillantásokat küldött felém, mire én nyájas mosollyal válaszoltam. Ő eltűnt, de csakhamar újra megjelent. A helyzet kezdett tarthatatlan lenni, amikor, mint annyiszor, a véletlen jött segítségemre.

Odakint nagy zaj és ordítozás keletkezett, a foglyokat visszahajtották a kaszárnyába. Az én muszkám kétségbeesetten integetett, hogy jöjjek már, én viszont úgy tettem, mintha süket és vak volnék. Amikor újra az ajtó felé mertem pillantani, a muszka már nem látszott, a várócsarnok üres volt, csak a foglyok lábainak távolba vesző dobogása hallatszott. Feláradó örömömbe ürömként vegyült az égető érzés, hogy elhagytam sorstársaimat, hogy elpártoltam azoktól, akikkel együtt hordoztam ennek a tíz napnak a keresztjét. De nem volt időm a tűnődésre, mert két idősebb hölgy és egy öregúr jelentek meg. A repülőfőhadnagy ismerősei, akik azalatt, amíg a főhadnagy, akit repülőgépével lelőttek, amikor Przemyslből kirepült, a kórházban feküdt, a sebesültet támogatták, s most búcsút mondani jöttek. Meleg fehérneműt hoztak meg élelmiszert, mindnyájunknak adtak valamit, nekem is jutott egy zsebkendő, aztán sírva eltávoztak.