Levelek Európából II.

Tegnap egy jelenetet láttam, amely minden hosszú felsorolásnál jobban jellemzi jelenlegi életünket:
Az Erzsébet utcában történt, a pénzügyi palota előtt. Ott, ahol a mi diákkorunkban még a régi evangélikus temető fala húzódott, mögötte az ősök csontjaival és a szép, kétszáz éves barokk sírkövekkel, amelyek közül a legszebbeket a Múzeum kertjében vetették szét a légi aknák.

A pénzügyi palota április óta orosz katonai kórház volt. Az első időben ide hajtottak minket közmunkára, „robot"-ra. Az asszonyaink súroltak, söpörtek, a konyhán dolgoztak, sokszor 24 órán keresztül pihenés nélkül, mi férfiak pedig hordtuk ki az autókból a sebesülteket s a műtőből az operáltakat vagy a hullákat. Azóta hideglelős emlékezéssel megyünk el a nagy, szürke épület előtt.

Nemrég az orosz kórház elvonult, s azóta az ablaktalan, ajtótlan palotának csak az alagsorában maradt egy orosz konyha, ahonnan dél felé zsíros gőzök és keleti illatok szállnak a koplaló soproniak orrába. Tegnap ezek az illatok odacsaltak egy éhes kis kutyát. Megigézve üldögélt az alagsori ablak vasrácsa előtt és a kutyák határtalan jóhiszeműségével várta ferde fejjel az emberi jóság foggal fogható bizonyítékát. És nem hiába várt, mert egyszerre csak megjelent az ablakban egy tatár arc, ránevetett a kis kutyára, aztán kinyújtott a rácson egy akkora csontot, amekkorát a kis kutya még álmában sem látott. Félméteres combcsont volt, két gyönyörű, öklömnyi forgóval. A kutyának menten kicsordult a nyála. Mámoros szűköléssel fogai közé kapta a csudálatos csontot és eliramodott a Széchenyi tér felé, hogy kincsét mielőbb eláshassa valami aszfaltmentes helyen.

Csakhogy a rács előtti jelenetet nemcsak én figyeltem, hanem két pár éhes fiúszem is. Amint a kutya boldogan nekiiramodott, a két gyerekben győzött a mai európai ember ragadozó ösztöne és ezért szótlan eltökéltséggel a kutya után vetették magukat. Nem soká kellett űzni. A kutya kicsi volt, a csont nagy és nehéz. Már száz lépés után lefogták az áldozatot és nem törődve a most már boldogtalan állat fogaival és kétségbeesett dühével, kicsavartak szájából a csontot és „Micsoda húsleves lesz ebből!" kiáltással hazafelé szaladtak a zsákmánnyal.

Fojtogató érzés lehet ilyet olvasni a szülővárosról. Mintha egy jólnevelt, köztiszteletben és szeretetben álló családtagról azt olvasnád, hogy tragikusan lezüllött. Szinte látom, ahogy abbahagyod a levél olvasását és fájdalmas csodálkozással elnézel a riói öböl kék karéja fölött, a Cukorsüveghegyen és az óceánon túl a messzi Sopronig, és talán nem is szégyelled, hogyha valami finom szúrást érzel a szemedben, amikor megjelennek előtted annak az öreg városnak utcái, melyeken tizenkét év előtt jártál utoljára.

Jól van, Mihály, én megkísérlem leírni azt, amit tudni kívánsz, de figyelmeztetlek – kínzó olvasmány lesz. Otthonod gondtalan kényelmének, ablakaid épségének, hiánytalan ruhatáradnak és gazdag könyvtáradnak fonákja fog e sorokból eléd meredni. Sopron koldusarcát fogod látni a riói [avenidák] napfénye, a kirakatok pompája, az el nem nyűtt arcok sugárzása mögött.

Mi, akik ebben a ronccsá gázolt városban élünk, már megszoktuk a romokat és néha már meg kell erőltetnünk az emlékezetünket, ha arra gondolunk, hogy milyen is volt az a ház, amely itt állott. Te viszont hiába fogod megerőltetni fantáziádat: mindig csak a múltat fogod látni. Azt az ápolt házat a Deák téren, ahol laktatok, de sohasem láthatod azt, amellyé lett s amely most a hullák szemérmetlenségével tárja fel esőnek és szélnek az egykori otthonokat. Az Erzsébet-kertet soha másképpen nem láthatod, mint pompázó virágszőnyegekkel, kavicsozott utakkal, a hatalmas fák alatt békésen sétáló polgárokkal, pedig azóta sivataggá tiporta száz és száz terepjáró autó és tank.

Stephan Zweig szerint Brazília a világ legemberségesebb országa, ahol a fajok, színek, osztályok és meggyőződések paradicsomi békében élnek a paradicsomi táj ölén. Ahol nem ismerik a felsőbbrendűség dogmáját és a gyűlöletet. Ahol csak egyet gyűlölnek – a gyűlöletet s annak végső érvét, a háborút.

Tizenkét éve élsz abban a tengerentúli, sőt földöntúli országban, s amit az európai miazmákból magaddal vittél, azt azóta kiégette belőled a déli nap. Számodra Európa már csak egy fullasztó álom emléke, olyan álomé, amilyen gyerekkorunkban fojtogatott a torokgyík 40 fokos lázában.

Mi, akik itt maradtunk, immár évek óta ilyen 40 fokos lázban élünk és halódunk – a modern barbarizmus delíriumában.
Te el tudtad rúgni magadtól ezt a kontinenst, megkerülted a Pao d'Assucart és behajóztál a földi béke legkékebb öblébe.

Ezekben az években, amikor a ragály csírái kövér bürökerdőkké híztak egy elrothadt kultúra televényében, sokat gondoltam Rád és irigyeltem a szemedet, amelyben a szabad tenger tükröződik, míg az én szemem a rengő bunker homályában halálfélelemtől eltorzult arcokat látott. De még inkább irigyeltem lelkedet, melynek szárnyalását nem gátolta a szégyen ólomsúlya.

***

Már másodszor tapasztaltam az életben, hogy a nagy megpróbáltatások az emberek nagy többségét nem teszik nemesebbé, hanem leleplezik silányságukat. Ez nagyon szomorú, de ez a szomorúság annál tisztább örömre változik a kevesek láttán, akik a bajban túlnőnek régi énjükön.

És ezeknek a keveseknek többségét nem a férfiak alkotják, hanem a nők. Az ő csöndes hősiességük, állhatatosságuk a tűrésben, türelmük a tűrhetetlenben, fényességük a szennyben és szeretetük sugárzó melege a legnehezebb napokat is valami különös fénnyel szegte be. Hitet adtak az elcsüggedőknek, meleg levest varázsoltak a didergőknek, csöndes mosollyal csodákat műveltek. És ezt teszik ma is a koldusélet sivár küszködéseiben.

Ebben az első levélben, amely csak bemelegítő a következő levelekhez, feloldója a dermedt agynak, a nők szelíd dicsérete után nem is szabad már másról írni.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva