Az a hír, hogy a legénységet és a hadapródokat Novo-Nikolajevszkben leszállítják, a tiszteket pedig viszik tovább Irkutszkba. Kramer és Kurt, a két medikus, egykedvűen fogadják a hírt. Őket nem rémíti Novo-Nikolajevszk, a tömeghalál és a borzadás városa. Őket a láz már letargiába kábította, s félig önkívületben feküsznek jobbra-balra tőlem. De én! Én egészséges vagyok, és az is maradok! Elképzelhetetlen, sőt nevetséges, hogy egy mérges tetű kiolthatná az életemet. Valami belső hang azt súgja, hogy nincs okom félni, amíg akaratom rendületlen. A többiek úgy határoztak, hogy Novo-Nikolajevszkbe érve elrejtenek. Zászlósi rangjelzést adnak, hogy mint tiszt ne kerüljek a halálbarakkokba. De én nem varrom fel a zászlósi aranysávot, csak a hadapródi rangjelzést, mert úgy érzem, hogy ehhez jogom van, hiszen február elsejére jelezték kinevezésemet.
***
Február 26-án hajnalban megállt vonatunk és az állomásépület homlokzatán ez a név állott: Novo-Nikolajevszk. Rejtekemből, köpenyek és hátizsákok mögül láttam, amint Krámert és Kurtot kiszállították. A legénység már ott állt a vonat előtt felsorakozva. A lista szerint már csak egy hadapród hiányzott, én! Csak meg ne találjanak! Csak ki ne ragadjanak ebből a baráti körből! Mit sem használt! Amikor leszállítottak, baráti kezek nyúltak utánam búcsúkézszorításra. Az egyik kézből néhány pénzdarab csúszott köpenyem zsebébe. Aztán én is ott álltam a többi között, akiket már harmadszor számoltak meg. A hideg ezer tűvel szúrt a tüdőbe, s nem engedte uralomra a lelki fájdalmat.
És a hadapródok, azok hova kerülnek? A hadapródok? – A földbarakkba, mert nem veszik őket tisztszámba. Tiszt csak a zászlóssal kezdődik.
Tehát nincsen menekülés, gondoltam, amikor kicsapódott a bejárati ajtó, és berontott rajta egy izgatott hadifogoly-vadászfőhadnagy.
– Itt van már Pekarov [praporscsik]? Még nem?
Kihúztam magam és jelentkeztem.
– Micsoda?! Te kadét vagy? Tudod-e, milyen disznód van? Öt perce, hogy befutott az [ukáz], amely szerint a spanyol király közbenjárására a kadétokat is tisztként kell kezelni! Van sejtelmed, hogy ez mit jelent?! Hogy nem kell nyomorultul elpusztulnod a földbarakkokban! Nahát, örülök, pajtás, rettenetesen örülök! De hiszen még nem is tudod, ki vagyok: Leber főhadnagy, összekötő-tiszt a hadifoglyok és az orosz parancsnokság között. Úgy, és most gyújts rá egy cigarettára, és mesélj, mi újság odaát Európában!
Elöntötte a szívemet a boldogság. Átszellemülten hazudtam, hogy odaát minden remekül megy, hiszen valahogyan ki kellett fejeznem hálámat, ha nem is XII. Alfonz spanyol királynak, legalább a sorsdöntő hír közlőjének. Megérkezett Pekarov praporscsik, és a Leber főhadnaggyal való tanácskozás után felvette Becht Rezső hadapródot a tisztek listájára. Ennek megtörténte után a hivatal ajtajából egy földszintes, nagy faházat mutattak a tér túlsó oldalán: Gondatti ulica 36. sz. Az lesz a kvártélyom.
Egyedül átballagtam, és kopogtam a rozoga bejárati ajtón. Mivel senki sem válaszolt, benyitottam, és egy primitív árnyékszékben találtam magam. A deszkafalat, amely ezt a helyiséget egykor elkülönítette a szomszédos konyhától, nyilván aprófának használták fel. A konyhán két zord kozák üldögélt, akik rám sem hederítettek. A következő ajtón át egy nagy, alacsony szobába jutottam, tele priccseken heverő és ülő fogoly tisztekkel. Jelentkeztem és növekvő csodálkozással hallottam az új bajtársak nevét: Dragincescu, Vertacnik. Salvatore, Krobiczky, Susek... Románok, délszlávok, olaszok, lengyelek és csehek lakták az egész házat, a Monarchia tervezett és remélt utódállamainak polgárai, akiket az oroszok kivételes bánásmódban részesítettek.
Hűvösen fogadtak, mint egy ide nem tartozó idegent. Fekhelyemül három mocskos deszkát jelöltek ki az egyik mellékhelyiségben, ahol egy kozák is aludt. Azután testületileg elvonultak egy vendéglőbe, a „sztolovajá"-ba ebédelni.
Alig léptek ki, máris levetettem zubbonyomat, és nagy sietséggel felvarrtam a hadapródi rangjelzést, mert úgy éreztem, olyanok közé kerültem, akik kevés megértést tanúsítanának, ha a letakart galléron mindössze két selyemcsillagot fedeznének fel. Most már el voltam tökélve, hogy vállalom a hadapród szerepet.
***
Hogy van-e tetvem? Hogyne volna, válaszolom nyílt szívűen. – Akkor azonnal a fürdőbe kell mennem és friss fehérneműt kell venni. A legnagyobb örömmel, de – ki fogja ezt finanszírozni?
Kérjek előleget az irodában.
Helyes. Átmegyek az irodába, elmondom, mire kell a pénz, és életemben először hallom az oroszok bűvös időhatározó szócskáját: „zaftra" – „holnap".
Az eljövendő hat év alatt ezzel a szóval és kisöccsével, a „szicsasz"-szal, vagyis „azonnal, még ebben az órában" bensőséges barátságot kötöttem. Az elodázásnak ebben a két szavában megmutatkozik az orosz ember örök kételye a jelen realitása iránt, s egyben a jövőbe vetett hite. A „mai nappal" szemben az orosz tehetetlen, azonban a holnap, sőt, már a következő óra is csodákat tehet: beteljesülést, elintézést, fizetést, előleget – mindent hozhat a HOLNAP, ellenben a „MA!" – az Isten szerelméért, hogyan várhat értelmes ember valami érdemlegeset valamitől, ami állandóan haldoklik?! Istennek és az orosz hivataloknak útjai kifürkészhetetlenek, s így megtörténhet az is, hogy a MA utoléri a HOLNAPOT. Ilyen esetben van fizetés, előleg, elintézés, halleluja és minden.
Mivelhogy ez a nap a csodavárásra még nem volt érett, kénytelen voltam üres gyomorral berendezkedni három deszkámon az éjszakára. Mialatt tetveimet igyekeztem mérsékletességre inteni, Salvatore hadnagy hangjára figyeltem, aki bent a szobában a délszláv Vertacnik ügyvédnek olasz órát adott, Dante Isteni színjátékát olvasva.
zászlós
ukáz