A lőverben véget ért a szüret. Amit óvatos kézzel szüreteltem, már otthon a pince polcain meditált, és őrizte a barna magot. Egyedül maradt odafenn a hegyoldalban a kert. Az októberi fényességben kerekre hízott benne a Csönd, az új gazda. Falánk gazda volt. Falta a neszeket, itta a zörejeket. Ezektől hízott ilyen puha gömbölyűre.
De azért még nem volt zavartalan az uralma. Még nem bírta egészen elnyomni a lappangó ellenzéket. Hol itt, hol ott ütötte fel a fejét valami halk visszhang, mely a bokrok alján zörgő rigók neszével labdázni kezdett, szinkópásan feleselt a távoli fejszecsapásnak, vagy panaszosan kézről-kézre adta a kerti ház ajtajának nyikorgását.
Én is feldúltam a nyugalmát néhány napon át azzal, hogy nehéz szívvel halálra ítéltem az elaggott zabkörtefát és egy gutaütött barackfát. Napokig sírt a fűrész, csattogott a fejsze a jajongó csöndben, míg végre holt farakás lett az eleven fákból és holt csönd az eleven csöndből. Utána már csak a vetkőző fák halk lombhullatása jelezte az életet és mozgást.
Két aranyfényű héten át állt a ház és az elhagyott veranda az álmos fák lombjának sárga és rőt máglyalángjaiban, melyek elhamvasztották a lőveri tavasz és nyár emlékeit. De mielőtt a kert békésen lezárhatta volna ez évi termő életét és levethette volna lombját, a pusztítás, amely egész éven át a kerítésen kívül dúlt a világban, búcsúzóul még betört a kertbe is.
Egy este hirtelen felüvöltöttek a fenyők, mert a hegy mögül alacsony szárnyalással előtört az első hófelhő. Vemhes, rosszkedvű felhő volt, telve milliárdnyi nehéz, vizes hópehellyel. Reggelig omlott a még lombos fákra a szörnyű teher, s mire megvirradt, a lőver európai tájjá változott: letört ágak és szétterült bokrok kusza világává. Bokáig gázoltam a hóban a romok között, egyre kérdezve: miért? - miért? ...
Ezt kérdezte Peti, az elsőéves, elárvult nyúl is, amint bukdácsolva előjött rejtekhelyéről és szemében mérhetetlen csodálkozással, bajuszában a rémület vibrálásával szimatolta az idegen, hideg fehérséget s a rajta virító őszi leveleket. Peti nem értette, mi történt körülötte. Nem bírta felfogni, miért kellett elpusztulni annak, ami az ő egyszerű nyúlesze szerint jó volt, szép volt, tápláló volt, és mért kellett mindennek ebbe a didergető sivárságba dermedni.
A lépcsőről figyeltem tanácstalan botladozásait, meglapulásait és rémült nekiiramodását, valahányszor egy-egy hólavina lesiklott valamelyik fáról. Már majdnem elmosolyodtam gyámoltalan vergődésén, amikor egyszerre csak a lépcső előtti ribiszkebokor mögött két hátsó lábára állt és rámszegezte szomorú nyúlszemét. Néztük egymást soká, mozdulatlanul, két idegen és mégis rokon világ távlatából. Nem könnyű dolog szemrebbenés nélkül kibírni egy állat tekintetét. Éreztem, hogyan buzog fel bennem a bűntudat, amely egy életen át felgyülemlik bennünk.
- Nézd Peti - mentegetődztem -, erről igazán nem tehetek. Ne vedd annyira a szívedre a dolgot. Ez egy úgynevezett elemi csapás, nem a megszokott emberi gonoszság. Belátom, hogy mi, emberek vagyunk a teremtés legbuzgóbb fenevadjai, de a havazást mégsem mi találtuk ki.
Azt mi csak utánozzuk, persze tökéletlenül és a havazás mélyebb értelme nélkül. A mi hópelyheink más anyagból vannak és rendszerint a színük sem fehér. De azért időnként mi is megrendezzük a magunk mesterséges telét, nehogy gyümölcsfáink az égig nőjenek és nehogy halálra unjuk magunkat a nyári napsütésben. Ha aztán sikerül nyakig belefagynunk a télbe, akkor - hej! - de gyönyörűen tudunk vágyódni az elűzött nyár és az új tavasz után! Mert – ezt jól jegyezd meg, Peti! – a legsötétebb tél után is eljön – legalább az eddigi tapasztalatok szerint – az új tavasz, amikor az emberek újra egymás nyakába borulnak és még a tefajta kis nyulakat is megsimogatják, mielőtt leölnék őket ... Majd meglátod te is, milyen határtalan boldogság az, ha márciusban a napsugár újra melegíteni kezdi a szíveket és a nyulak bundáját, és a hófoltok közül újra kizöldül a megtisztult szellem, akarom mondani: a friss fű, és nem kell már a fiatal almafáim kérgét lerágnod, hanem végighempereghetsz a zamatos réten. Ne nézz már rám olyan búsan, Peti: – hiába no! A telet ki kell bírnunk, neked is, nekem is. Tavasszal majd egy nagyot nyújtózkodunk és – ha lehet – mindent elfelejtünk
***
Most pedig, Peti, rád bízom a lővert. Ott lent, a veteményesben a hó alatt még találsz egy pár káposztatorzsát, vasárnaponként pedig majd meglátogatlak és hozok valami rágcsálnivalót. Meg híreket is hozok, arról, hogy még meddig tart a tél. Ha nem szaladsz bele valamelyik hurokrakó hurkába, akkor majd csak kivárjuk az új tavaszt, amikor minden újra kezdődik!
No, szervusz Peti, Isten áldjon!
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva