Testvére leány volt, akinek jövőjét az agilis mama és a hallgatag papa nagy gonddal és sok áldozattal igyekeztek kiépíteni, – ma már tudom, tragikus balsikerrel. Így fiatal tisztek, ügyvédbojtárok és egyéb aranyifjak adták egymásnak a kilincset, Gabi pedig a háttérbe, illetve a kis szobába szorult és állandó pénztelenségben élt. Ezt kifelé szigorúan titkolta, csak én tudtam, milyen jólesett neki a cigarettakínálás és egy-egy uzsonnameghívás a Róth-cukrászdába.
Jellegzetes alakjai lehettünk az akkori Sopronnak. Mindketten keménykalapban, Gabi hanyag eleganciával pótolta ruhatára szerénységét, én mindig frissen vasalva, mintha „skatulyából vettek volna ki". Nem egészen alaptalanul azt képzeltük, a leányszemek úgy pihennek meg rajtunk, mint manapság a gerlék a TV-antennákon. Az esti korzó a Várkerület kivilágított üzletsora előtt nélkülünk nem volt elképzelhető, sem a séta a hollófürtű és az aranyloknis kedvesek ablakai alatt, tehát a mindennapi „fensterlizés", amikor is Gabi hosszúsága lehetővé tette, hogy a levélkék feljussanak az ablakpárkányra, mely mögött a sötét szobából egy fehér leányarc tekintett ki fekete szemekkel.
Mindez az előbb említett „harmadik síkon" történt, miután a „második sík" követelményeinek az iskolapad alatt és Gabi műtermében már eleget tettünk. Hogy ebben a barátságban melyikünk adott a másiknak többet? Azt hiszem Gabi nekem, mert neki köszönhetem a művészet ózondús légkörét, amely nélkül később az életben sokszor fuldokolnom kellett volna.
Králik Gusztáv rajztanár úr hiába nézte ironikusan Gabi munkáit, Gabi ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, törhetetlen hittel és fanatikus szorgalommal festett és rajzolt. Lefestette többek között. Szegő Hugó ügyvéd három gyermekét, mire a büszke köz- és váltóügyvéd a festményről – amely, ha kivitelben nem is, az alakok elrendezésében némileg Velasquezre emlékeztetett – levelezőlap nagyságú színes reprodukciókat készíttetett kissé elcsúszott színekkel.
Gabinak egyik műve immár reprodukcióban is megjelent, megtörtént az első lépés a hírnév felé, a levelezőlapok, mint a felbocsátott galambraj, szerteszálltak és mi ketten nagyon büszkék voltunk: Gabi önmagára, én őrá. Barkót növesztett és – ha lehet – még magasabb keménygallérral támasztotta alá állát és még arisztokratikusabban lengette ondolált végtagjait. Én meg sütkéreztem a „mester" fényében.
Ugyanis még mindig nem tudtam megállapítani, mihez van tehetségem. Králik tanár úr biztatott, menjek a matúra után a Képzőművészeti Főiskolára, a szobrászati szakra, de belső énem azt súgta, ne tedd, nem futja a tehetségedből! A zenét – miután zongoratanárom másfél év után kijelentette, hogy túlszárnyaltam őt (ami nem volt nagy teljesítmény) és lemondott további tanításomról – szóval a zenét a kamaszzavarok hatására átmenetileg elárultam s a komolyzene helyett tánczenét és töménytelen magyar nótát játszottam. Irodalmi tevékenységre gondolni sem mertem, így aztán megelégedtem az összes művészetek áhítatos tisztelőjének rangjával, amit a többiek egészen természetesnek tartottak, mert bizalmuk aktív művészi képességeimben még csekélyebb volt, mint az enyém. Én voltam a nyugvópont a forrongó zsenik között, az asztal, melyre lerakhatták műveiket, tudva, hogy számíthatnak szakszerű dicséretemre. Amint azonban bírálni vagy kifogásolni mertem valamit, rögtön éreztették, hogy szakszerűségembe vetett hitük meginog.
Az érettségivel véget ért a diákévek börtönnek érzett védettsége. Büszke szél dagasztotta vitorláinkat, amikor nekivágtunk az életóceánnak, melyet napsütötte, szabad tengernek képzeltünk, telehintve csábos szigetekkel Gabi a Képzőművészeti Főiskolán Edvi-Illés Aladár és Bosznay István keze alatt rohamosan fejlődött. Az első világháború örvényeit mindenféle ügyeskedéssel kikerülte, s míg én a földteke másik felén raboskodtam, ő a kecskeméti művésztelepen festőszenvedélyének élhetett. Már a húszas évek elején, amikor újra együtt lehettünk, Gabit nagyra hivatott művészegyéniségként tartották számon. Művészpályája gyorsan ívelt felfelé soproni, zalaegerszegi, majd győri rajztanárkodása idején, míg végül az ország akkor legmodernebb iskolájában, az óbudai Árpád-gimnáziumban lett tanár és a fővárosi kiállító művészek egyik megbecsült tagja. Portréi, táj- és zsánerképei díjak egész sorát nyerték.
Barátságunk ezekben az években csak rövid találkozásokra és gyér levelezésre korlátozódott, de mégsem sorvadt el, mert közös ifjúságunk egymásba fonódó gyökereiből táplálkozott. Élete válságos szakaszaiban mindig hozzám menekült, és mikor első szerencsétlen házassága után újra megkísértette a Nő, lőver kertem magányában keresett és talált megnyugvást. A meghitt órák szép műtermében, feketekávétól felajzott aggyal, cigarettafüstbe burkolózva, rengeteg rajz, vázlat és nagyszerű kép között, mindig az újjászületés vagy legalábbis a lelki fürdő jótéteményei voltak.
A második világháború végzetes lett számára. Az embertelenség látványa, kedves Budájának pusztulása, a hidak felrobbantása megtörték. Nagy sorozatokban örökítette meg Buda sebeit és a hidak roncsait. Ezek a sorozatok most a Történeti Múzeumban vannak. A következő évek folyamán háromszor érte szívtrombózisroham, majd agyvérzés, amely alkotó kezét is félig megbénította. De még így, béna nyelvvel, béna kézzel is folyton rajzolt. Kusza, rángatódzó vonalakból embertömegeket varázsolt elő megdöbbentő erővel.
Amikor a Soproni Szemle 1962. évi 1. száma részére megírtam nekrológját, miután Imrét ugyanott már 1956-ban – 24 évvel halála után – elparentáltam, a két koszorúval ifjúságom legszebb éveit és két legjobb barátom sírját takartam be. Imrétől nem maradt semmim, de Gabi képei ma is és mindennap szólnak hozzám szobám falairól.