Ha erősen behunyom a szemem, hogy élesebben beleláthassak az algimnáziumi életbe, akkor tömény unalmat és sápadt szorongást látok. Ezeket ugyan érezni szokás, de mindkettő annyira intenzív volt, hogy látható testet öltöttek. A jobb tanulók közé számítottak, amit részben annak köszönhettem, hogy az iskolában csendesen, illedelmesen viselkedtem és a magyarázat alatt karba font kézzel ülve a figyelmes hallgató benyomását keltettem. A tízpercekben nem verekedtem, mert ezeket a perceket kellett felhasználnom az otthon elmulasztott tanulás pótlására. Minden lecke egyetlen átolvasásra beleragadt az agyamba a következő óra tartamára, kivéve a latint és a matematikát. Ezekre hiányzott a felvevő szervem, mert első latin tanárom állandó betegeskedése miatt nem tudott alapot adni, a számok pedig puszta gyötrelmet jelentettek számomra. Ez a két tantárgy okozta az idült szorongást. Örömöm két tantárgyban volt, a természetrajzban és a földrajzban. Az elsőben a soproni kertek és erdők által már belém oltott szeretetet szerencsés kézzel nevelte tovább egy fiatal tanár – Szabó József – aki olyan elragadtatással tudta megrajzolni egy-egy állat, vagy növény egyéniségét, hogy himlőhelyes arca széppé szellemült.
A földrajzban a tanár csak útmutatóul szolgált, mert igazi mentorom a tarka térkép volt. Értettem a nyelvét, mely lázba hozott. Beszélgettem a térképpel, terveket szőttem, hogyan fogom később a valóságban megismerni azt, amit színei és vonalai a papíron ígérnek. Volt apámnak egy idősebb barátja, Jány Ferenc, akinek a Várkerületen nagy divatcikk-kereskedése volt. Ez a hallgatag ember azért dolgozott és gazdagodott, hogy évente nagy utazásokat tehessen, melyekről mindig rengeteg képet hozott magával. Ezekből a képekből és rajzokból ismertem meg Itáliát, Görögországot, Egyiptomot, a Szentföldet, míg a könyvek és a Dioráma képei a világ többi részét tárták fel előttem.
Volt aztán még egy duplaóra szerdán, fent a második emeleten, a nagy rajzteremben, a szabadkézi rajz. Ebben csúcsosodott ki az egész iskolai hét értelme. Nyolc éven át ez a duplaóra kárpótolt mindenért. Az ötkrajcáros gombfestéktől a finom tempera tubusokig, a pasztellkréták mámorító tarkaságától az agyagba mintázás büszke tevékenységéig, a formák, vonalak, színek minden varázsát kiélveztem a nagy, árnyékszabályozó függönyök mögött, Králik Gusztáv tanár úr vezetése mellett.
A természetrajz, a földrajz, és a szabadkézi rajz vigaszára nagy szükségem volt, mert a többi óra inkább taszított, mint vonzott, és nem egyen bizony úgy éreztem, mintha az unalom sivatagában vonszolnám magam. Nyilván a szerencsétlen véletlen okozta, hogy az alsó osztályokban vagy elaggott tanáraink voltak, akik fáradtan morzsolták tantárgyukat és novemberi ködöt árasztottak, vagy fiatalabb, pályatévesztett tanhivatalnokok, akik nem ismerték a lelkesítés művészetét. Mire aztán lobogó, gyújtó szellemű tanárok váltották fel őket, nagy fáradtságukba került, hogy letöröljék a közöny bélyegét a tantárgy homlokáról.
Volt annak a kornak egy, a dogma szigorával ható elve, a tekintély szentsége. Az apa a családban a tekintély súlyával és szükség esetén nádpálcával tartotta kordában a gyerekeket. Ugyanezt tette a katedra felhőiben sötéten trónoló tanár az osztállyal. Ez a tekintélyelv fojtóvá tette a gyerek életét, kínzó nyomás alatt tartotta és kábította mint a gázömlés. A déli órákban, amikor a tanítás 12-től 2-ig szünetelt, a nyomás enyhült a szilvás gombócok barátságos páráitól, feltéve, hogy nem történt olyasvalami, ami a fenyítő apai kéz súlyát vonta a bűnös erre teremtett testrészére. Délután négykor aztán, amikor az iskolának aznapra hátat lehetett fordítani, a lefojtott vágyak és ösztönök szétvetették a fegyelem abroncsait és a felszabadult élet habzó hullámokban ömlött a játékba vagy a könyvek mákonyos világába.