A húsvéti lakomázásokat keserves idők követték. Nap mint nap ugyanazt az émelyítő ízű, definiálhatatlan valamit rakták elém, ami csakhamar keresztbe állott a számban. Soká nem jöttem rá, mit is eszem. Végre Tamás kiderítette a taplószerű étel eredetét. A ház eresze alatt, hosszú póznán formátlan, szürkés-barna valamik lógtak. Felettük galambok búgtak és szorgalmasan gyarapították a szürkésbarna valamik térfogatát. Nos, Tamás megleste, hogy reggelente ezek közül akasztanak le egyet-egyet, nagyjából lekaparják róla a szürkés-barna guano-réteget, aztán egy kis kölessel vagy krumplival és hagymával beledobják a vasfazékba, betolják a kemencébe és délben elém tálalják. Vagyis szibériai húskonzervet eszem: hét-nyolc hónap előtt szárított és galambganéjjal tartósított pecsenyét. Ehhez pedig olyan teát iszom, amelyben rohadt szalmaszálak, állati szőrök és hasonló kellékek úszkálnak, mivelhogy a vizet az Obról hozzák, ott is a vízig leérő trágyadombok tövéből.
A teavíz ellen nem tehettem semmit, csak bízhattam a szamovár fertőtlenítő erejében, ellenben a konzervhús ellen fellázadtam. Satrovék mélyen meg voltak sértve. Ők a legjobbat adták, azt, amit ők maguk csak vasárnap esznek. Hát mit adjanak, ha még ezzel sem vagyok megelégedve!? Adjanak tejet, amit a disznók elé öntenek, vagy túrót, adhatnak tojást is, aztán meg itt szaladgál az udvaron az anyakoca kilenc malaca...
Ezt nem kellett volna mondanom. De erre csak akkor jöttem rá, amikor minden délben ott remegett a tányéromon a pár napos malac kocsonyás húsa. Szólni már nem mertem, hisz én magam kívántam így. Csak amikor már az ötödik malacot fogyasztottam, kölessel fazékban egybefőzve, akkor tört ki belőlem az elkeseredés, pedig közben a malacok húsa, növekvésükkel párhuzamosan javult, ámde az én csömöröm rohamosabban fejlődött.
***
A táplálkozásnak, mint a legtöbb dolognak, két vége van. A másodikat az az árnyékba rejtett intézmény szolgálja, melyet a Satrov-házban hiába kerestem. Szergej Petrovics, megértve problémámat, elvezetett az istálló leghátsó, sötét traktusába s ott magamra hagyott. Amikor szemem hozzászokott a homályhoz, megállapítottam, hogy az istálló kecskék számára fenntartott részében vagyok, alacsony, vesszőből font válaszfalak között. Már jelentkezett is két kecske, melyek kíváncsi mekegés közben rám szegezték szemüket.
Kezdtem zavarba jönni. Még nem voltam annyira hadifogoly, hogy... szóval ilyenkor szeretek egyedül lenni. Ezért addig hessegettem őket, amíg tőgyüket lóbálva magamra hagytak. Nem sokáig. A vesszőfal mögül hirtelen előrúgtatott maga az ördög egy fekete kecskebak képében, és szarvát leszegve velem szemben bőszen állásba ment.
A helyzet felettébb kínos, megalázó volt. Egy ideig el sem tudtam képzelni, hogyan fog mindez végződni. Szarvon ragadjam és leteperjem, vagy hagyjam magam felöklelni? Már kezdett az izzadtság kiverni, amikor mögöttem, az alacsony vesszőfal mögött megmozdult valami, majd elfojtott kuncogás után kitöri a nevetés Varvarából, a féleszű Satrov-lányból, aki mögöttem guggolt és hallható élvezettel szemlélte reménytelen helyzetemet. Amikor kinevette magát, rászólt a kecskebakra, mire az csalódottan felemelte fejét a hegyes szarvakkal, megvetően végigmért és szakállát rázva elügetett feleségeihez.
Az alig néhány napig tartó szibériai tavasz elviharzott felettünk, a vadvizek hanyatt-homlok az Obba vetették magukat, a föld az erős szélben gyorsan felszáradt, kizöldellt a fű, s a nyírfák oly üde, zöld bóbitákat lengettek a könnyű levegőben és az ezüsttel kevert napfényaranyban, hogy a szív is könnyű és bizakodó lett. Fátyolos lett a lányok szeme, szívesen engedték, hogy jól meglendítsük őket az egyetlen ogurcóvai játékon, a hintán. Estefelé kiültek a házak elé énekelni és nevetni az esetlen orosz bókjainkon. Minden és mindenki keresett valakit vagy valamit: a kakas a tyúkokat, Satrovék csődöre a bíró kancáit, a kandúr a macskákat űzte. Kivirult a sárga boglárka és felkéklett az ibolya, csakúgy, mint otthon. Szergej Petroviccsal áteveztünk a szigetre a zöldellő fűzek alá, onnan néztük tűnődve az Ob lomha hullámait és fenn az égen a tavaszi felhők vonulását. S ekkor, egy reggelen, május 11-én, megállt a ház előtt egy zörgő szekér s a rajta ülő orosz altiszt engem keresett. Azonnal pakoljak, mert bevisz a városba.
Összes tavaszi reményeim összeomlottak. Csomagoltam és érzékeny búcsút vettem Tamástól, a Satrov-családtól, Dunyáskától, az egész falutól. Csak Szergej Petrovicstól nem búcsúzhattam el, mert ő előző nap egy heti szabadságra hazautazott Jelizavetájához, valahová a tavaszi Léna mellé. Vágtatott velem a szekér az Ob mentén, szellős, fehérkérgű nyírfaerdők és zöld mezők között, a tiszta falusi levegőből Novo-Nikolajevszk haláltól terhes barakkjai közé. A komp átvitt bennünket a túlsó partra. Vége volt az ogurcóvai közjátéknak.
Megkezdődött a hadifogság harmadik felvonása.