A falut, ahova mennem kellett, Ogurcóvának hívták, ami magyarul Uborkafalvát jelent. Úgy mondták, az Ob túlsó partján fekszik, Novo-Nikolajevszktől délre, mintegy két óra járásnyira. Csak menjek mindig az Ob jegén, akkor nem téveszthetem el. Így aztán április 3-án, nagyszombat reggel, Tamással nekivágtunk az útnak. Először Ázsia egyik legnagyobb folyamát, az Obot kellett megtalálnunk, amely a városon kívül folyt. A tél és a hó egybeolvasztotta a sík tájat. Így a befagyott Ob is beleolvadt a végtelen egyhangúságba, annál is inkább, mert országutak vezettek keresztül-kasul a folyam jegén. Csak a valamivel magasabb part árulta el a folyam téli rejtekhelyét.
Leereszkedtünk a parti lejtőn, s keményen kiléptünk, mert a nagy hideg volt. Szerencsénkre nem fújt a szél. Könnyen és szívesen mentünk, felszabadulva a járvány fojtogatta tábor nyomasztó terhe alól, abban a boldogító tudatban, hogy a barakkok dögletes levegője helyett a sztyepp tiszta, egészséges levegőjét szívhatjuk. Nemsokára áttörte a nap a reggeli fátylakat, s az ég óriási kupolája alatt vakítóan szikrázni kezdtek a hókristályok milliárdjai. Messze előttünk néhány alak igyekezett velünk egy irányba. Amikor utolértük őket, láttuk, hogy szabadságra haza igyekvő katonák. Hangos örvendezéssel paroláztak velünk, s így a három agyagszínű muszka és a két csukaszürke magyar, fütyülve háborúra és a mesterségesen szított gyűlöletre, szép egyetértésben mendegélt vagy másfél órán át, amikor is jobbról, a magas agyagparton egy sereg faház tűnt fel.
– Vot Ogurcóva! – mutogatták szibériai barátaink, azzal szép szláv öleléssel búcsút vettek tőlünk s mentek tovább, mi meg Tamással a part felé irányítottuk lépteinket, ahol a falu végén már várt ránk néhány hivatalos személy, a falu sztarosztája, vagyis bírája, az írnok, a falu egyetlen rendőre és a hadifogoly különítmény orosz parancsnoka, Szergej Petrovics Szamoszvatov [sztarzsi].
Pompás akvarelltéma volt az üde téli fehérségben, a kék árnyékok között ez a négy szakállas, kucsmás muszka, különösen a daliás Szamoszvatov őrmester kétágú, már szürkülő szakállával és a gyulladt szemű, kék-fekete mundéros rendőr, lógó tatár bajuszával, oldalán a rézveretű görbe karddal. Gogol, Goncsarov, Csehov szelleme lebegett a csoport felett. Komolyan és szertartásosan üdvözöltek, mintha a külföldi tartózkodásról hazatérő földesúr volnék, csak éppen a só és kenyér jelképes adománya hiányzott. Rögtön a fogadtatás után bizonyos hatásköri bonyodalmak keletkeztek. A rendőr mindenáron a falu dutyijába akart bekvártélyozni, ami ellen a sztaroszta, a bíró, tiltakozott. A vitát a katonai hatalom, Szergej Petrovics Szamoszvatov sztarzsi döntötte el, aki kijelentette, hogy értem ő felel, ő pedig engem, sajátmagával együtt a falu első gazdájának a házában fog elszállásolni.
A falu első gazdája Pavel Sztyepanovics Satrov volt. Háza ott állott középen az Obbal párhuzamos egyetlen utca hitvány kis házai között. Takaros, szép ház volt, gömbfából építve, fedeles lépcsővel, facsipkés ablakokkal. Teteje átnyúlt az istállók fölé is, ahol hat ló, négy tehén, hat disznó és egy sereg kecske várta a tavaszt. Mielőtt beléptünk, a lépcső tetején, az odakészített seprűvel gondosan megtisztítottuk csizmáinkat a hótól, ami után megkezdődhetett a parolázás a ház urával, Pavel Sztyepanovics Satrovval, egy apró, ravasz pillantású hatvanassal, meg feleségével, a ráncos Bábával, lányával, Marjusával, aki közeli anyai örömök elé nézett, míg férje valahol Przemysl körül harcolt, Varvarával, Marjusa féleszű húgával és egy sereg egyéb családtaggal.
Megjelent a fogadásomra egy hadifogoly szakaszvezető is valamelyik galíciai tüzérezredből, aki németül is, oroszul is tudott, s így a tolmácsom lett. Satrovékkal hamar megegyeztünk. Átengedtek nekem, Tamásnak és a sztarzsinak egy kisebb szobát, a teljes ellátásért pedig havi tíz rubelt kértek. Rögtön asztalhoz is ültünk.
S ezzel megkezdődtek különféle baklövéseim. Először is leültem anélkül, hogy a sarokban álló nagy asztal felett lógó kazanyi Szűz képe előtt meghajtottam volna magam keresztvetés közben. Tolmácsom, aki civilben zsidó ügynök volt, rögtön magyarázni kezdte a felháborodott háziaknak, hogy nálunk, odaát Európában ez nem szokás, ott a templomban vetnek keresztet, ebéd előtt mindenki csak gondolatban hajt fejet a Szűzanya előtt. Egyébként szavatol azért, hogy jámbor keresztény lélek vagyok.
Satrovék nyeltek egyet és hozták az ebédet. A hatalmas fazekat az asztal közepére rakták, tele káposztával, aztán mindegyikünk kapott egy rövidnyelű, mély fakanalat és egy kovászos uborkát, no meg egy csésze teát és áfonyát. Amikor kétségtelenné vált, hogy itt megint tányér nélküli étkezés kezdődik közös fazékból, segélykérően tekintettem tolmácsomra, aki menten kapcsolt. Nem tudom, mivel indokolta, de végül mi hárman kaptunk egy-egy agyagtányért. A Satrov család másodszor is nyelt egyet ennyi európai különcködés láttára, majd nekiláttunk az ebédnek, melynek folyamán Szergej Petrovics mókáival csakhamar szétoszlatta a rosszkedvet.
Szobám európai szemmel nézve is csinosnak volt mondható, ahogy általában az egész Satrov porta, félig városias, félig falusias bútorzatával, szobanövényeivel, a napfénytől fényre lobbanó jégvirágos, télen át beszegezett ablakaival. Az ablak előtt, ahonnan a falu főutcájára és az Obra láttam, egy kis asztal állott. Erre rögtön kiraktam négy könyvemet, írópapíromat, rajzfüzetemet és festékeimet, s már elképzeltem, micsoda gyönyörűség lesz itt tanulni és írni.
A szoba jórészét hatalmas, mennyezetes ágy foglalta el, telerakva pokrócokkal és szőrmefélékkel. Megkérdezték, hol akarok aludni, a nagy ládán, a sarokban vagy a padlón. „Természetesen az ágyban" – feleltem, mire nagy csodálkozás támadt, melynek okát csak este, lefekvés után tudtam meg.
őrmester