Újra Novo-Nikolajevszkben

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

A régi kvártélyon – a Gondatti [ulica] 36. alatt – a nagy szobában egy sarokhelyet kaptam. Búsan néztem körül a tömegszálláson az ogurcóvai szabad hetek után. A régi arcok közül csak Dragincescu, dr. Vertacnik és Susek köszöntöttek, a többiek vagy elkerültek más táborba, vagy a temetőbe. A nagy szoba lakói közül az orvosok és medikusok – az egyetlen dr. Lenhart, pozsonyi zászlós-orvos kivételével – már vagy a földben voltak, vagy túlélték a tífuszt. Lenhart az örökös félelemtől félőrülten jött haza esténként a járványkórházból, és állandóan a pulzusát figyelte.

Az újak közül Grünwald és Halász már a Halál pecázóbotján fickándoztak, de megkegyelmezett nekik, és visszadobta őket az életbe. Ezért Grünwald a kiválasztottak önteltségével hordozta körül fölényes mosolyát, míg Halász a visszakapott életet erotikus álmodozásokkal igyekezett felfokozni.

A testi halál és a testi szerelem páros táncának tűntek azok a napok. Kint a barakkokban most már naponta 80-100 fogoly halt meg. A novo-nikolajevszki temető, melyet a tavasztól bódult fiatalok erdő és kertek hiányában szerelmi találkáik lebonyolítására használtak, ágynak tekintve a gazos sírhantokat, rohamosan megtelt hadifoglyokkal.

Egyik napon egy ezredorvosunkat temettük teljes gyászpompával, ami abban állt, hogy a gyászkocsit húzó négy apró lovon négy csontvázszerű hadifogoly ült rongyos, piszkos mundérban, lábukat szinte a földig lógatva. Az esős, tavaszi nap gőzeiben, a rendetlen temető elvadult bokrai és fái alatt ez a négy gyászhuszár és mi, a gyászkíséret, oly reménytelen látvány voltunk, hogy utána a Gondattiban csak végigheveredtünk priccseinken, és irigyeltük a halott ezredorvost, aki már túl volt mindenen.

De akadt napütés is. Ilyenkor kacér [bárisnyák] korzóztak az ablakaink alatt, és várták a kiejtett levélkéket, melyeket nekem kelleti oroszra fordítanom és leírnom. Az idegenség varázsa, ez a nagy kerítő, no meg a kíváncsiság merészekké tették őket. Besötétedés után be-besurrantak hozzánk a lepénzelt kozákok támogatásával, vagy mi szöktünk át a sarokházba, ahol két csinos varrónő fürge ujjai öltögetés helyett a hajunkba túrtak, és naranccsal meg csokoládéval putifárnékodtak.

Errefelé a szexuális dolgok természetesebben bonyolódnak, mint nálunk. Szinte azt mondhatnám, hogy erkölcsösebben, mert őszintébben, ártatlanabbul.

Ez az ártatlanabb nemiség az Obon nyilvánult meg. A nyári meleg beálltával az orosz parancsnokság megengedte, hogy tízes csoportokban fegyveres őrök kíséretében fürödni mehetünk az Obra. Erre az alkalomra az egyik színes alsónadrágot úszónadrággá alakítottam át, és így felszerelve könnyű szívvel elindultam, bár az orvosok a lelkünkre kötötték, nehogy az Ob tífuszfertőzött vízéből akárcsak néhány cseppet is lenyeljünk.

Megérkezve az Ob fürdésre kijelölt partszakaszához, ahol néhány tutaj volt kikötve, paradicsomi látvány fogadott. Férfiak, nők, gyerekek tökéletes meztelenségben és természetességben nyüzsögtek a vízben és a parton. Elhűlve vetkőzni kezdtünk, amikor nagy csiviteléssel megérkezett a leánygimnázium egyik felső osztálya csupa jól fejlett kamaszlánnyal.

Közvetlenül mögénk telepedtek le a part homokjára, és lehányva magukról az utolsó bugyit is, tökéletes természetességgel nyújtózkodtak a napfényben. Fogócskát játszottak, fröcskölődtek a vízben, úgyhogy az erotomániákus Halászt le kellett fogni, hogy közéjük ne rohanjon. Fél szemüket azért rajtunk tartották, és nem is titkolt élvezettel fokozták bennünk a már alig fokozhatót. Amikor aztán néhányan közülünk – így én is – fürdőnadrágban indultunk a víz felé, lehűlést keresve, akkor szinte megdermedtek hancúrozásukban, úgy bámulták meg a rendkívüli tüneményt, s riadt szemük azt látszott mondani, hogy lám, ezeknek a szerencsétleneknek a harctéren nyilván ellőtték azt, amit most takargatni kénytelenek. Az első meglepetés gerjesztő meghökkenését bámulatos gyorsan felváltotta a közömbösség. Amit nyíltan mutogatnak, az elveszti a titokzatosság felajzó hatását. Háromszáz meztelen ember a nyári nap reflektorfényében puszta anatómiai látvánnyá szürkül.

Amint az éjszakák melegebbek lettek, fogtam a priccsemet és kiköltöztem a nagy, kopár udvar végébe, ahol valami sátorfélét szerkesztettem. Susek, a cseh zászlós követte példámat, sőt az egyik kozák is a palánk mellett a feje alá tolta a nyergét, bozontos lovacskája pedig, amelyen néha lovagolni szoktam, békésen szunyókált mellette. Ez az elkülönülés lelki megnyugvással járt. Csökkent a tífuszfertőzés lehetősége, és növekedett a tanulásé, mert itt nem zavart a többiek lármája. Az orosz nyelvben gyorsan haladtam. Már könnyen olvastam az újságokat, sőt végig lefordítottam Gorkij Éjjeli menedékhelyét, ami nem volt csekélység, mert a darab szereplői a csavargók és bűnözők alvilági kifejezéseit vegyítik beszédjükbe.

Eljött a fehér éjszakák, ideje. Este tizenegykor még, kettőkor már olvasni lehetett a szabadban. Az éjszakai sötétség hiánya zavarta az alvást, feszítette az idegeket. Ezért vacsora után még soká priccsem körül üldögéltek és hevertek a többiek, élükön Dragincescuval, és mohón hallgatták a harctéri jelentéseket, melyeket a [Novoje Vrjemja] és a [Birzsevüje Vjedomosztyi] újságokból merítettem. Ha valamit nem értettem teljesen, csak megsarkantyúztam a fantáziámat, és folyékonyan improvizáltam, mit izent pl. II. Vilmos császár Ferenc Józsefnek: hogy ne csüggedjen, lesz még szőlő lágy kenyérrel, hiszen lám, már újra a miénk Przsemysl és Lemberg, a béke meg már a láthatáron van...

Lihegünk a közép-ázsiai hőség dunyhája alatt. Ha végigseper a városon a sztyeppe szele, sárga porfelhő telepszik a házakra, és vad táncra perdíti az utcák szemetjét. Mind többen költöznek ki hozzánk az udvarra, mert a szobákban nem lehet aludni a kemence melegtől meg a vérszomjas poloskáktól.

Július 7-én végre postám jön. Az első hír hazulról! Tudják tehát, hogy élek! Boldogságomban rögtön sürgönyzök Svédországon át, hiszen pénzem van, mert az oroszok kifizették végre a háromhavi hátralékos gázsit. Már öt napra rá, július 13-án itt a sürgönyválasz. Áll tehát a híd, melyen az izenetek ide-oda szállhatnak.

Kint a barakkokban enyhül a járvány, az élet újra mosolyog ránk, de a versek, melyeket írok, mosolytalanok, mert befelhőzik őket az emlékek és a vágyak. Ha esténként körém gyűlnek az udvaron a többiek, s már végeztem az újsághírekkel, akkor verseket akarnak hallani. Mondom a verseket, ők csöndben vannak, s olyan áhítattal hallgatják, mintha legalábbis Gyóni Géza írta volna őket odaát Krasznojarszkban, ahol fogoly ő is.

Még az izgága Halász is hangosat sóhajt, amikor a „Gyónás"-ba kezdek:

Emlékszel még, Anyám, hogy nem is oly régen,
hűs békeidőben, ha messziről jöttem,
a csókom hideg volt?...

Dragincescu is gyanúsan szívja hosszú orrát arra a kérdésre, hogy

Mi vagyok én mostan? –
Emléktemető,
melyben a keresztek
korhadt derekukkal felegyenesedtek.
Szúmart homlokukon
az írás megint kigyúlt –
Feljár kísérteni
minden, ami elmúlt,
minden, ami elmúlt...

Egyikük sem kifogásolja Ady hatását, valamennyien csak magukba figyelnek.

XII.fejezet

A mű szerzője: 
Becht Rezső

utca

nők

Új idő, orosz napilap. 1868-1917 között jelent meg. Szentpéterváron adták ki.

Nem sikerült beazonosítani ezt az újságot.

A bejegyzés létrehozása: 2016. január 11.

Hozzászólások

Jakatics Árpád képe

A "Birzsevüje Vjedomosztyi" című újságot azonosítani ugyan és sem tudom, csak lefordítani: birzsa=tőzsde, börze; birzsevoj=tőzsdei (melléknév); vjedomosztyi=tudósítások. Tehát: Tőzsdei Hírek.
Ennek ismeretében önmagában is érdekes, hogy efféle lapból tájékozódik Szibériában egy hadifogoly.