Október első napjaiban útra keltem a Deák téri családi házból az Életbe. Nagy kezdőbetűvel írom, mert akkoriban olyan nagy és fenséges valaminek gondoltam, amit nem lehet csak úgy apróbetűvel besorolni a fogalmak közé. Hiszen az Élet az összes fogalmak kompendiuma, olyan valami, amit kifejezni nem, csak szédülve sejteni lehet.
Nem utaztam egyedül. Egy ismerős özvegyasszony meghallva, hogy Lipcsébe készülök, elhatározta, hogy egyetlen fiát, Gyulát, aki a kereskedelmi iskolában maturált, szintén Lipcsébe küldi és az én oltalmamra bízza. Gyula, az elkényeztetett egyke nem rendelkezett különösebb képességekkel, hacsak a nőkre gyakorolt bizsergető hatását nem veszem annak. Elég önfejű volt, de tiszteletbeli gyámkodásomat azért respektálta.
Apámtól szemérmes szeretettel, kemény kézszorítással és suta csókkal, kis testvéreimtől a tengerre szálló Vasco da Gama elszántságával búcsúztam. A két aggódó mama Bécsig kísért bennünket. Amíg ők a Gerngross-áruházban bevásárlásaikat eszközölték, mi Gyulával a Mariahilferstrasse egyik vendéglőjének teraszán, férfiasan, egy korsó sör és zónapörkölt mellett élveztük a német diákélet örömeinek előrevetített képét.
Érzékeny búcsú és a jótanácsok áradata után a mamák visszautaztak Hunniába, mi pedig – két világpolgár – este tízkor felszálltunk a Bécs-Prága-Drezda-i gyorsra.
Drezdában akkor volt a Hygienische Weltausstellung, az Egészségügyi Világkiállítás, ezért hajnalban összetörve, de emelt fővel megszakítottuk egy napra utunkat. A reánk zúduló benyomások és izgalmak hatása alatt az édesapám által bankos precizitással velem adott pénztekercsből, amely 10 darab 20 márkás aranyat tartalmazott, kilencet átraktam a pénztárcámba, a tizediket a hanyagul összegyűrt papírral együtt kidobtam a vonatablakon, amit csak a szállodában vettem észre. Ilyenformán húsz márka hiánnyal kezdtem a német diákéletet. Nagy pénz volt ez akkor. Bánatomat a veszteség nagyságához mértem, ám Drezda szépsége hamarosan elfelejtette velem. A Zwinger, az Elba-part palotáinak előkelő sziluettje, a képtárak, a reprodukciókból oly jól ismert remekművek látványa megrészegített. Gyula, aki eddig édeskeveset törődött a művészetekkel, mind fáradtabban támolygott mellettem a végtelen termeken át, s boldogan rogyott le a pamlagra a Sixtusi Madonna képe előtt, melynek angyalkái némi kajánsággal nézik a kép előtt ámulatba meredő embereket.
Délután, amikor már végigpróbáltuk az összes kiállított szemléltető szerkezeteket egészen az üvegemberig, amelyben gombnyomásra megindult a vérkeringés és az idegrendszeren végigszaladt a kék szikra, egy epekő kollekciót tartalmazó tárló előtt hirtelen hazai hangokra riadtunk fel.
– Á, á ... soproniak ... soproniak!
A tárló túlsó oldalán a látásból jól, de személyesen nem ismert Varga Ferenc Elemér, a Lenk S. Utóda Varga Ferenc fűszer- és gyarmatáru-nagykereskedő cég várományosa mosolygott reánk egy Habsburg főherceg leereszkedésével. Nem örültem a találkozásnak, mert affektált modora és fontoskodó viselkedése már odahaza is távol tartott tőle. Különleges szabású lódenlebernyegben járt és egyetemi tanárhoz méltó fejhordozással, ápolt keze méltóságteljes gesztusaival kísért oktató beszéddel bosszantotta embertársait. Képtelen volt arra, hogy természetes és közvetlen legyen, s bár észben, átfogó műveltségben és sokrétű tehetségben messze kimagaslott az átlagból, mindig, mindenhol és mindenkivel szemben egy fél hanggal melléfogott, miért is (ma már tudom) egész élete a disszonanciák és balsikerek sorozata lett.