Életem első nagy fordulópontja ez az 1915. évi január 29-e. Egyetlen csapással kettévágta azt a fonalat, melyet eddig sodortam szelíd békeszálakból és arra kényszerített, hogy ezentúl kötelet fonjak a szenvedések durvább, de szívet-lelket megedző szálaiból. Erőssé kellett válnom, hogy össze ne törjek a reám nehezedő megpróbáltatások súlya alatt, de egyben gyengédnek is kellett maradnom, hogy szívem és lelkem el ne durvuljon és meg ne tagadja eddigi eszményeit.
Sok évvel ezelőtt megkíséreltem szavakba foglalni azt, amit a bűvös henger már akkor csillagba rendezett az emlékezés tükrei között. Amit, akkor írtam a fogságba esésről és a fogság első idejéről, az hitelesebb, mint amit ma írnék, ezért hadd idézzem a negyven év előtti eszemmel, talán túl patétikusan, de az átélés nagyobb közelségének hevében írottakat.
***
Valami felfoghatatlan történt velem! Az a fekete, jeges hullám, amely zúgva felénk hömpölygött, átcsapott az esti szürkületbe merülő hegyen és magával rántott a sötét örvénybe.
Egy negyedórával ezelőtt még fáradt voltam, a végsőkig kimerült. A Halál, aki ma ezer alakban keresztezte már utamat, akinek árnyékában lázban égve lelt a hideg, ez a Halál minden erőt kiszítt csontjaimból.
Tizenkét órán át harcoltunk egymással. Ők láthatatlanul, mi nyíltan. Hússzor kellett végigfutnom a két erdő közötti nyílt részen, fent a hóval borított hegyoldalban, míg lent valahol, elrejtett ágyútorkok leselkedtek és szünet nélkül szórták a halált erre a háromszáz lépésnyi nyílt útra.
És most... most minden fáradtság kiröppent testemből. Helyébe valami dermedt, őrjítő csodálkozás libabőre vert ki, az inak a szakadásig kinyúlnak, az idegek pengnek a túlfeszítettségtöl, az agy egyetlen kalapáló kérdéssel viaskodik. Egy idegen, jeges gondolat elmosódott körvonalai vetnek árnyékot a lélekre, mind élesebben, mind fájóbban. És hirtelen testet ölt a felfoghatatlan s az öntudatba éles szélekkel belemarja magát a fogalom – FOGSÁG!
Amikor azon a véres januári estén ez a gondolat, mint valami szikár, mezítelen alak, az emberi sors homályából elém lépett, a legyőzöttek szégyenpírja, a néma kétségbeesés és az erkölcsi megalázás keserűsége kísérte. Ma, amikor testem és lelkem már végig hordozta ennek a fogalomnak a keresztjét és a sebek behegedtek, ma ezt a fogalmat egy szerény dicskoszorú övezi: az emberi szenvedésnek glóriája, melynek sötét sugarai mindazoknak a szeméből törnek, akik végnélküli éveken keresztül, elsodorva és behavazva „odaát" éltek.
Ott, abban az összelőtt útmenti kocsmában, a mi aznapi kötözőhelyünkön, Lutowiskától északra, életemnek egy hosszú szakasza kezdődött. Felsebzett lábbal és dermedt lélekkel, az élet legmélyebb és legsötétebb szakaszain kellett átgázolnom, ám utam elvezetett a lélek ébredésének és növekedésének hűvös, magányos és mégis napfényes fennsíkjaira is. Ennek a hat esztendőnek egyetlen percében sem bírtam megszabadulni az álom gomolygó érzésétől, s ma, amikor ezek az évek már messze mögöttem feküsznek, ma méginkább álomnak érzem a múltba süllyedt időt.
Az évek fátylán keresztül egy fiatal tüzér önkéntest látok, kinek lányos arcát a nyílt tűzhely lángja bíborra festi. A tűzfény különös árnyékokat táncoltat a mocskos, kopár falakon – fürtös medvesüvegek, csúcsos csuklyás óriások árnyékát, hosszú, hullámos szakállal keretezett, vagy kiugró mongol pofacsontokkal púpozott arcéleket. Idegen beszéd érdes hangjai hömbölögnek szőrrel körülnőtt tátott szájakból és a kifosztott tábori gyógyszertár félig ürített konyakos üvegjeit részeg öklök rázzák a füsttől, mocsoktól, bőrtől, dohánytól, izzadt testektől és vértől bűzös levegőben. Valaki feltépi az ajtót és az üvöltő hordát elborítja a kívülről beáramló levegő gőze.
És a csupasz, sötét agyagpadlóról a haldoklók hörgése reszket és az elvérző sebesültek vízért siránkozó nyögése hallatszik, vagy a haslövéses honvéd velőtrázó sikoltozása, amikor valamelyik muszka durva csizmája belébotlik... Inferno!
Apránként keresztül lopakodom a gőzölgő tömegen, óvatosan átlépkedve a haldoklók rángatózó testén, és így eljutok a szomszéd helyiségbe. Ennek ablakai alatt már az erdő sötétlik, benne a szabadság integet.
A szoba közepén azonban egy kozáktiszt ül és üvöltve szid két katonát, akik nem bírják lehúzni a lábáról a csizmát. Most a kozák parancsolóan reám mutat, majd a csizmára, mire én csak a fejem rázom tagadólag és újra visszavonulok a haldoklók és részegek közé. Itt az édeskés vérszagban és az émelyítő kipárolgás bűzében mind inkább tért hódít a magyar konzervgulyás illata. Ettől az éhség patkányai fogukkal nekiesnek a gyomrom falának, hiszen hajnal óta nem volt falat a számban.
Kint, az ajtó előtt az orosz gyalogság zajongását túlharsogja a lovak nyerítése. Patáik a fagyos talajt kaparják. A három fogoly huszár a szoba sarkában felfülel és fogoly lovaira gondol.
Céltalanul, csak valami homályos ösztönnek engedelmeskedve imbolygok ide-oda. Meglökdösnek, szidalmaznak és kinevetnek. Ekkor valaki kissé megrántja a köpenyem ujját és egy szakállas muszka lopva egy darabka száraz kenyeret csúsztat a kezembe. Ebben a pillanatban minden megváltozik körülöttem. A szívet markoló jég leolvad, szemem köszönetet rebeg, nem is annyira a zsebben gömbölyűre kopott fekete kenyérdarabkáért, hanem azért az emberi pillantásért, amely az adományt kisérte.
Ennek a különös éjszakának az órái lomhán követték egymást és belefulladtak a folyton sűrűsödő füstbe és bűzbe. A haldoklók megbékélt hullákká lettek, a sebesültek hörgő haldoklókká. Mi, a sebesületlenek néma csoportba verődve vártunk sorsunkra. Az ablakok és ajtók előtt őrök állottak, új arcok merültek fel az éjszakából, végigmustráltak bennünket és újra eltűntek a hóban és jégben. Néha egy-egy ágyúdörgés hempergett végig a hegyeken, – ütegem utolsó üdvözlete.