Szovjet katona lakóink

Hozzászólok
Dér Zoltán: Egy különös átlagember élete

A folyosóról nyíló nagy szobánkban, amelyben a tél folyamán német katonák laktak, hamarosan szovjet katonákat szállásoltak be. Ettől kezdve több éven át a szovjet katonáknak elég hosszú sora lakott nálunk. Volt, hogy lakásunknak az egész utcai frontját elfoglalták (egy orosz kapitány és a felesége: az Ira). Volt, hogy egy időben négy orosz is lakott nálunk. Legtöbbször jó viszonyban voltunk velük. Előfordultak azonban kellemetlenségek is. A beszállásolt szovjet katona az idevonatkozó rendelet szerint tartozott felmutatni a soproni szovjet katonai parancsnokság írását arról, hogy a szobát éppen neki utalták ki. Senkinek sem volt szabad e nélkül szobát átadni. Ám, előfordult, hogy olyan szovjet katona jelentkezett a szobáért, akinek nem volt írása, és váltig erőszakoskodott és fenyegetőzött. Így Hilda mama ezen egyszer annyira indulatba jött, hogy az írás nélkül a szobáért jelentkező oroszt erélyes hangon kiutasította a házból. Erre ez is haragra gerjedt és puskát emelt feleségemre, mire én közbeléptem. Hildát egy gyors mozdulattal kilöktem a szobából és a feldühödött oroszt csak nagy üggyel-bajjal tudtam azután lecsendesíteni, mert folyton azt hangoztatta, hogy: „Ő nem kutya, akivel így lehet beszélni!” De mégis ott maradt a lakásban. Rohantam tehát az orosz parancsnokságra, és onnan velem küldtek két szuronyos katonát. Ezek aztán megtárgyalták a dolgot a lakójelölttel. És úgy intézték el ezt az ügyet, hogy az önkényesen betelepedettnek utólagosan kiállított beutalást hoztak az orosz parancsnokságtól.

Más (kisebb) incidensek: Az egyik beszállásolt nálunk ismeretlen okból öngyilkosságot kísérelt meg: felvágta az ereit és a szoba falát telefröcskölte vérével. Egy más alkalommal a lakónk és az őt meglátogató barátja már nem egészen józan állapotban összevesztek. Nagy zuhanások zajára lettünk figyelmesek. Bepillantva a szobába, láttuk, hogy egymást vágják a falhoz, az ágyhoz. Beavatkozni nem mertünk. Amikor azután a vendég orosz katona elrohant, és újra csend lett a szobában, megtekintettük a szobát és szomorúan láttuk a dulakodás nyomait: az abrosszal együtt a tányérok, poharak, borosüveg, hamutálca földre rántva. Egy részük eltört, a hamu kiszóródott a padlóra, a bor szétfolyt. Sőt, az üvegajtós könyvszekrény egyik üvegtábláját is betörték. Feleségem nagyon erélyes volt. Fenyegetőzött, hogy bemegy a szovjet katonai parancsnokságra panaszra. Az orosz lakónk ettől megijedt, és feleségem kiengesztelésére – hogy honnan, honnan nem – egy nagy tükrös női budoirt hozott.

Az egyik kozák lakónk meg a kaszárnyában összeveszett a kapitányával, és a feljebbvalóját megverte. Hosszú idő múlva lakásunkra jött maga a kozák kapitány kancsukával a kezében. Vele jött néhány szuronyos katona is a vétkes letartóztatására. Az bemenekült a hálószobánkba és belebújt egyik gyermekem ágyába a dunyha alá. Az üldözői ezt nem vették észre. De nem távoztak rögtön, hanem még egy darabig a folyosón álldogáltak. Amikor aztán az üldözött kisvártatva kijött a folyosóra, meglátták őt. Erre ő Lehnerék lakásába menekült és a kisszoba ablakán kiugrott az udvarra, ahol aztán elfogták. Három napi áristomot kapott.

A már előbb megemlített orosz kapitány és felesége, az Ira viszonylag soká laktak nálunk. A kapitány magas, széles vállú, jó erőben lévő, igen udvarias férfi volt. Az asszony filigrán, csinos, kedves, de féltékeny. Nem ok nélkül. Ebből néha köztük heves jelenetek játszódtak le. Így egy alkalommal a férfi nem jött haza éjjelre. Az asszony egész éjjel nem aludt és mikor reggel a kapitány legénye megérkezett, izgatottan kérdéseivel reá támadt. A legény válasz helyett elnevette magát. Emiatt azután az asszony és a kapitány között kitört és egész napon át tartott a nagy harag.

A kapitány egy alkalommal egy egész kishordó sört hozott haza, és engem kért meg arra, hogy a hordót nyissam ki. A hordóból nagy nehézséggel sikerült a dugót kivonnom, miközben a sör felhabzott és kifolyt a hordó tetején. A hordóban maradt sört egy gumicsővel fejtettem le az üvegkancsóba a kapitány részére, miközben fejtés közben magamat is jól teleszívtam a sörrel. Máskor meg több borjúlábat hozott a kapitány oda, hogy arról a szőrzetet távolítsuk el, és csülkeiről a szarudarabokat szedjük le. A szőrt parázzsal égettük le. A körmök is felforrtak a parázson és a szaruburkot azután már le tudtuk vágni némi erőlködéssel. Jó kocsonyát készített belőle az Ira. Két lábat közben elcsentem. Ebből meg mi csináltunk magunknak kocsonyát.

Az orosz katonák a Fertő tóban is halásztak: kézigránátokat dobtak a vízbe, és a robbanás „légnyomásától” elpusztult vagy elkábult és a víz tetejére felvetődő halakat összeszedték. A kapitány jóvoltából ilyen halakból nekünk is jutott néha valami.

Bizony, ebben az időben az élelem megszerzése volt a „legfontosabb probléma”. Volt úgy, hogy egyik vagy másik gyermekem azért sírt, mert éhes volt. Hogyan fájhatott az anyjának, hogy nem volt mit adnia a gyereknek. Mikor aztán nem sokkal utóbb a feleségem az orosz katonák szobájában az ágy alatt egy zsákra való kolbászt talált, a szoba takarítása közben, természetesen nem állta meg, hogy abból a gyerekek részére egy-egy karikát el ne csenjen. Másnap aztán kiderült, hogy az egyik orosz lakónk a névnapját tartotta és erre a célra szerezte a kolbászt. Bennünket is meghívott. Ettünk-ittunk velük, sőt tőle egy karika kolbászt is kaptunk ajándékba.

Egy alkalommal egy orosz tiszt megállított az utcán és rám parancsolt, hogy vigyem a bőröndjét. Vittem tehát a bőröndjét – sőt attól kezdve már szívesen, amikor tőle megtudtam, hogy sebesült, karja át van lőve és azért nem tudja maga vinni. Messze cipeltem mellette a nehéz bőröndöt, amíg végül egy ott várakozó autóba szállt. Csomagja viteléért nekem egy nagy, orosz, négyszögletes alakú kenyeret adott.

Egészében véve a lakásunkban lakott orosz katonákról nincs rossz véleményem. Volt olyan is köztük, akivel baráti kapcsolatban álltam. Elbeszélgettünk vele, ahogy tudtunk. Kínáltak ennivalóval, itallal. Volt, hogy egyikük, másikuk már rég nem lakott nálunk, de mikor Oroszországból újra visszatért és városunkon átutazott, meglátogatott bennünket. Örömmel láttuk viszont

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Dér Zoltán
A bejegyzés létrehozása: 2015. április 23.