Elvonulván a csapat, megint bementem az útszéli fák alá, ahol most újra felöltöztem „rendes embernek”, mégis azzal a különbséggel, hogy kímélés céljából a boros hordóért cserélt használt cipőm helyett a papucsomat: „a Krisztus-papucsot” vettem fel. Azt egy élelmes kollégámtól, a Nagyalföldről Sopronba menekült Zsadányi Henriktől vettem. Ő készített ilyeneket. Használt, vastag autógumiból talp-alakú darabokat vágott ki és azokat elöl mindkét végén odavarrt áthidalással látta el. A hátsó áthidalás csak a belső oldalán volt odavarrva, egyébként szabályozható csatra járt.
A vidék – Taksonytól délre – azután elvesztette homokbuckás jellegét. Sík lett a vidék, nagy kukoricások; később búzaföldek kétoldalt. Az országutat mindkét oldalon hol nyárfák, hol meggyfák, eperfák, illetőleg diófák szegélyezték. Az országútnak egyébként egyenes szakaszai helyenként szögben irányt változtattak, többnyire úgy, hogy végül is jobbra, vagy balra kissé eltolódtak, de a déli főirány megmaradt. Csak egy helyen kanyarodott meg az út egy kisebb szőlődomb nyakán. Jobb kéz felől a csepeli Kis-Duna ágat kísérő fák most is látszottak, de messzebbről. Ám a Krisztus-papucs nem sokáig tartott, mert az elülső pántja leszakadt úgy, hogy kénytelen voltam elővenni a rendes cipőmet. E tájon – az úttól vagy 1 km-nyire jobbra – Áporka község egy tornyú temploma látszott. Már alkonyodott. Lefelé szállott a nyári nap, amikor fáradtnak kezdtem érezni magam. Az országút kilométerköveinek jelzése már a 40 felé emelkedett. Hol fogok megszállni? Először arra gondoltam, hogy behúzódom egy kukoricásba, és már szemlélgettem is az út menti kukorica-táblákat. Szerencse, hogy nem ezt a megoldást választottam. Közben az országút bekanyarodott Kiskunlacháza nagyközségbe. Itt gondoltam egyet. Bementem Rákóczi József katolikus igazgató-tanítóhoz. Elmondtam, hogy soproni tanár vagyok, így és így jártam, nincs elég pénzem vonatra, gyalog kell mennem. Kértem, hogy nyittasson ki egy tantermet, hogy az éjszakát ott tölthessem. Azt felelte, hogy éppen vecsernyére megy orgonálni. Várjak egy órácskát, majd visszajön. Amikor visszajött, azt mondta: „Államunk elszegényedett annyira, hogy csak így tudja fizetni a pedagógusait. De nem nyitott tantermet, hanem meghívott vacsorára is. Rendes ágyban aludtam és még útravalót is kaptam reggel tőlük. Hálával emlékszem rájuk. Rákócziék elég jómódban éltek. Földjük, szőlőjük is volt, állatokat (csirkét, kecskét) tartottak. A náluk töltött éjjelen nagy vihar (villámlás, mennydörgés) ébresztett fel. Tönkre áztam volna, ha a kukoricásban töltöm az éjjelt.
Reggel elbúcsúzva házigazdáimtól, nekivágtam az útnak, tovább délre. Sajnos – fájdalommal konstatáltam, hogy a hordóért cserélt egyetlen cipőm oldalán repedés támadt. Bár vizes, sáros volt az út, merész elhatározással ezentúl többnyire mezítláb mentem. A talaj sok helyen érdes volt. Kisebb kavicsok is tapadtak a talpamra. Jólesett azonban belemenni a sok-sok tócsába.
Lacháza után – kanyargós útszakaszokkal – 10 km-t menve jutottam Dömsödre. Egyúttal így kijutottam a Kis-Dunaág védgátjára, mert a község legnyugatibb házai erre a töltésre rúgnak ki. Itt a töltés alsó szélén az eperfák pompás lakomát nyújtottak nekem nagy szemű fehér és fekete édes termésükkel. Dömsöd közelében egy erőmű torlaszolja el a Kis-Dunaág vízét. Ezért a Kis-Dunaág csak eddig az erőműig hajózható. Az erőmű közelében – nem sokkal délebbre – a hosszú Csepel sziget is véget ér egy erdős csücsök formájában. Minthogy Dömsöd után a védgáttöltésen mentem végig, a töltéstől jól láttam az erőművet és Csepel sziget déli végét is.
Innen tovább az egységes, széles nagy Duna védgát-töltésén haladtam. Pár kilométerrel odább egy tábla jelezte, hogy a Dunára merőlegesen vivő kocsiúton kelet felé 4 kilométer távolságban el lehet jutni Tass községbe. Be is mentem rajta, majdnem a községig. A temetőhöz érve ott megkerestem néhai Dér Sándor nagybátyám első feleségének, született De Jonge Frida néninek sírját, aki több mint 30 évvel azelőtt gyermekágyi lázban halt meg. Egy imát mondtam sírja felett.
Út melletti tábla jelezte: „Dunavecse 20 kilométer”. Ez tehát hosszú vándorlás volt szántók, szőlők között. Dunavecsétől kezdve ismét a Duna védgát-töltésén mentem mintegy 3 kilométert, mire bejutottam Apostag községbe. E hosszú út nagy részét is mezítláb tettem meg, bő tapasztalatokat szerezve, hogy mely talajok és növények kellemesek az ember lába-fejének (homok, fű, pimpó stb.) és melyek nem. A község előtt azonban mindig cipőt húztam, hogy a községekben rendesen nézzek ki. Talán ennek tulajdonítható, hogy amikor az apostagi kútnál ittam, odajött egy asszony és elkezdett beszélgetni velem. Elmondta, hogy özvegyasszony, férje őrmester volt, aki a Don-kanyarban, a voronyezsi erdőben hősi halált halt. Van neki ennyi és ennyi földecskéje, ennyi és ennyi megspórolt pénze. Szeretne újból férjhez menni. Úgy gondolja, hogy én alkalmas férj lennék neki. Azt feleltem: „Jó asszony, ez lehetetlen, hiszen van nekem felségem, méghozzá nagyon derék, rendes asszony!” – Mire ő: „Nem gondoltam volna, mert hisz nem visel jegygyűrűt”. Erre én: „A jegygyűrűket úgy én, mint a feleségem a második világháború utáni időkben megettük, de ha nem is viselünk jegygyűrűt, mindig tudjuk, hogy egymás házastársai vagyunk.”
Éppen lemenőben volt a nap, amikor az apostagi szőlőnkbe megérkeztem. Édesanyám, Pista öcsém, Évike leányom nagy örömmel és mihamar jó vacsorával fogadtak.
Vagy egy hét múlva ezután megszületett az új stabil-pénz - szemben a teljesen elértéktelenedett pengővel. Ezáltal új életlendület támadt az emberekben, és visszatért a bizalom a jövőben.
Vagy kétheti Apostagon való tartózkodás után Évikémmel visszaindultam Sopronba. Az utazáshoz édesanyám adott kölcsön bizonyos összeget, mert ő nyugdíját már értékes forintban kapta. Dunavecsén kis hajóra ültünk, és azon keltünk át Dunapentelére. Innen gyalog mentünk fel egy kanyargós országúton a pár kilométerrel északabbra fekvő rácalmási állomásra. Más vonat nem lévén, éjjel 11 órakor indult egy tehervonat, azzal mentünk Székesfehérvárra. Az állomáson aludtunk: Évikém egy ablakmélyedésben, én a földön. A hajnalban induló vonattal délelőtt értünk Celldömölkre. Itt leolvastam a hirdetményekről, hogy csak éjjel ½ 3-kor indul vonat Sopronba. Megolvastam pénzemet is. Megállapítottam, hogy éppen fele annyi pénzem van, amennyi a Sopronba utazáshoz szükséges. Tehát? Tehát a fele utat le fogjuk gyalogolni. „Most még csak dél van. Mindjárt a délutánt „kihasználhatjuk gyaloglásra”. Nekivágtunk és a 9 kilométerre fekvő, dombos környékű, sok gyümölcsfás Vönöck községen át, egy baloldalt hosszan húzódó erdő mentén sokáig gyalogolva eljutottunk a Celldömölktől 18 kilométernyire fekvő Kenyeri állomásra. Vönöck és Kenyeri között kis Évikém elfáradt, és a csaknem 10 éves kislányt szakaszonként a hátamon vittem. Már alkonyodott, amikor Kenyeribe értünk. Itt a váróteremben fáradtan leültünk egy padra. Egyszer csak a sötét várószobán áthaladt az állomásfőnök, és megkérdezte tőlünk, mi járatban vagyunk. Mondta, hogy csak éjjel 3 órakor megy vonat Sopron felé és kivételesen megengedte, hogy addig a várószobában tartózkodjunk. Mikor azonban később ismét keresztülment a várószobán, én odaléptem hozzá és bemutatkoztam neki. Erre ő azt mondta: „Felvinném tanár úrékat a lakásomba, de most éppen estély van nálam, és igen sokan vagyunk. De kinyitom a főnöki irodámat, abban egy széles pamlag van, azon majd pihenhetnek.” Úgy is tett. Lefeküdtünk a pamlagra.
Az irodában rajtunk kívül ott volt és vigyázott egy vasúti altiszt, előtte egy „tolvajlámpa” vörös üveg-betéttel. Az állomásfőnök felment vendégeihez, de vagy 20 perc múlva még egyszer visszatért, és nekünk süteményt és málnaszörpöt hozott.
Csak annyi pénzem volt, hogy Csapodig tudtam két jegyet váltani. Úgy terveztem, hogy onnan a további 33 kilométert majd legyalogoljuk. De a vonatban azt mondta egy asszony Évikére célozva: „Ennek a kislánynak máris láza van. Vele nem lehet gyalogolni. Majd én hitelezek pénzt a vasúti jegyre, hogy Sopronig utazhassanak. Aztán majd nekem Sopronban meg tetszik adni.” Hálás szívvel fogadtam a felajánlott segítséget. Sopronig utaztunk tehát. Hildánál már ott volt jó forintban fizetésem, amelyből még aznap kifizettem a derék jó asszonynak tartozásomat.
A derék kenyeri állomásfőnökre is mindig hálás szívvel gondolok vissza. Gereben Istvánnak hívták, és a Sopronban is több taggal képviselt jeles Gereben családnak volt egyik tagja. Pár év múlva nyugdíjba ment, és Sopronban többször találkoztam vele az utcán. Ha hálás szavakkal emlegettem neki a kenyeri szívességét, csak mosolygott. De rövidesen meghalt.
Ezen a nyáron sokan jártak úgy, mint én, hogy nem volt pénzük a hazautazásra. Benkő László Berzsenyi gimnáziumi tanár kartársam azt a módot választotta, hogy hordárkodott az állomásokon, amíg elég pénzt nem szedett össze. Voltak olyanok is, akik egyszerűen jegy nélkül, vagy csak részleges jeggyel ültek fel a vonatra azzal a kijelentéssel, hogy pénzünk nincs, és mégis minden áron haza kell jutnunk. A jószívű vasút elvitte hát őket akár ingyen is a lakóhelyükre. Én ezt nem tudtam, de arra nem is gondoltam. Másfelől pedig élmény volt számomra, hogy egyszer életemben gyalog mentem Budapestről Apostagra.