A forrongásos idők megzavarták a normális iskolai életet, főként a tanuló ifjúság fegyelmét, de tanulási lendületét is. Én pedig a szakérettségin töltött éveim alatt, ahol a tanuló ifjúságot nem kellett fegyelmeznem, mert az ott önmagát fegyelmezte – kiestem a fegyelmezési gyakorlatból is. Ehhez járult a sok izgalom, a családom széjjelszóródása miatt érzett nyugtalanságom és szomorúságom, amelyek túlnyomó részben ugyan megszűntek Hilda mama hazajövetelével, de mégis maradandóan megviselték idegrendszeremet. Feledékenyebb, szórakozottabb lettem. Nem voltam elég éber a tanulók csínytevéseinek idejében való észrevevése dolgában. Pedig éppen most lett volna fokozott szükség a tanulóknak szilárd kézben tartására.
Példának említem a velem történt következő esetet:
Az egyik matematikai órámon az egyik tanuló kikéredzkedett. Én, aki éppen a magyarázat közepe táján tartottam, csak kézzel intettem felé, hogy kimehet, de egyébként a magyarázatot nem szakítottam meg. Még aznap jelentette a szomszéd osztály, hogy ők tornaórán voltak, tantermükben nem maradt vissza közülük senki, és mikor oda visszatértek, kénytelenek voltak megállapítani, hogy sokuknak az uzsonnája eltűnt, valaki megette. Kiderült, hogy a tettes az a tanuló volt, akit én óra közben kiengedtem. A nyomozás folyamán eleinte én magam sem emlékeztem vissza arra, hogy egyáltalán valakit kiengedtem, a kiengedett tanuló személyére pedig már nem emlékeztem, végül is az osztály tanulói nevezték meg az illetőt, akit azután fegyelmi úton kizártak a Széchenyi gimnáziumból. Az eset után az igazgató magához hivatott és az irodában két tanárkolléga jelenlétében figyelmeztetett, hogy éberebbnek kell lennem.
Más rendetlenkedések is előfordultak óráim elején, néha az óra közben is. Mai szemmel nézve úgy vélem, hogy a rendetlenkedéseket sokkal erélyesebben kellett volna megtorolnom, én azonban nem kedveltem pl. a büntetésfeladatok alkalmazását, a büntetésből való beszekundáztatást nehéz feladat adása útján stb.
1897. december 7-én születtem, tehát 1957. december 7-én töltöttem a 60. életévemet. Ezt a kort most már elértem.
Néhány kivételesen jeles tanárnak megengedték ugyan, hogy tovább is szolgálhatott. Volt olyan is, aki 65. életévéig is. Az is számított ebben, ha valaki párttag volt vagy lelkes marxista, „ideológiai téren is elismert jó nevelő”. Én mindezekből a szempontokból (nem eléggé jó fegyelmező, ideológiailag határozatlan) nem számíthattam arra, hogy az én tanári működésemet akárcsak egy-két évvel is meghosszabbítsák.
De hozzájárult ehhez még a következő mozzanat is: Ebben az évben két osztályban is érettségiztettem: a IV.A és a IV.B parallel osztályokban. A IV.A-ban nagyon jól ment a vizsga, igen jó eredménnyel. A IV.B-ben ellenben sokkal gyarlóbban.
Ez utóbbi osztály volt a gyengébbik, a lustább és sokkal kevésbé fegyelmezett. Az órákon nem figyeltek eléggé. A házi feladatokat nem csinálták meg önállóan, hanem egymásról írták le. Az érettségin aztán megjött mindennek a böjtje. A zárthelyi írásbeli vizsga a mennyiségtanból ebben az évben is május 16-án volt. Központi tételek voltak, azaz a minisztérium küldött le kidolgozandó négy feladatot. A szaktanárnak ezen a vizsgán csak az a feladata, hogy felolvassa, és a táblára felírja a feladatokat. Azután el kell távoznia, és a feladatokkal birkózó tanulók közé tovább már nem mehet be. A felügyelő tanárok sem lehetnek ezen a napon matematikusok, hanem nyelvészek, történelem szakosok stb.
Ebben az évben már (Faludi Istvánné utódjául) Marót Rezső győri matematikus kartás volt a megyében a matematika szakfelügyelője. De egyúttal történetesen őt küldte ki a minisztérium a IV.B. osztály érettségi elnökének is. Ő, mint elnök – elnöki feladatához híven – átnézte az érettségi dolgozatokat, kiváltképpen pedig a matematika dolgozatokat. Az ezekről készített feljegyzéseit úgy, amint az szokás, felolvasta a szóbeli érettségi vizsgákat megelőző konferencián.
Megállapította, hogy a matematikai írásbelin sok visszaélés történt. Sok tanuló nem dolgozott önállóan, és egymás dolgozatából írtak le részleteket. Ebben Marótnak kétségtelenül igaza volt, mert sok olyan dolgozat volt, amelyben „a” is, „d” is előfordult és a két betűt a dolgozatíró nagyon hasonlóan írta úgy, hogy már 2-3 sorral alább egyes „a”-k helyett „d”-t, illetve „d”-k helyett „a”-t írt, vagyis a két betűt összecserélte. Mégis a feladat megoldásának utolsó sorai és a végeredmény ugyanaz volt, mintha véges-végig jól dolgozta volna ki a feladatot. Egyes helyeken egyszerűen visszahibáztak. Ugyanígy a másik feladatban a „2”-esek és a „7”-esek voltak sajnálatosan össze-vissza cserélve. Mégis az eredmény helyesekre zökkent vissza.
Felolvasta egyúttal Marót Rezső, hogy szakfelügyelői működése első feladatául azt tűzte ki maga elé, hogy az érettségi matematikai dolgozatok becsületességét, erkölcsi tisztaságát és komolyságát helyreállítsa, mert most ezen a téren országszerte nagy visszaélések állapíthatók meg. Ilyen alakban, ahogyan mostanában szokásos, szinte puskázás, csalás az egész sok-sok tanuló részéről. Majd így folytatta: „Én ezt a hibát nem a szaktanárnak rovom fel, hiszen ő a feladat kihirdetése után a tanulók közzé már nem ment be, hanem az a felügyeletet teljesített egyéb szakos tanárok hibája, akik nem eléggé éberen figyelték a tanulókat. Lehet, hogy a felügyeleti idő alatt pl. könyvet olvastak. A jelen esetben tehát én a szaktanárt csak abban hibáztatom, hogy bár a dolgozatok kijavítása közben maga is rájött a nagyarányú visszaélésekre, a szaktanári érettségi jelentésében ezekről hallgat és egy szót sem ír.”
Végül azt proponálta, hogy az érettségi vizsgabizottság az osztály egyik tanulójának dolgozatát se fogadja el, ellenben a szóbelin minden tanuló két tétel helyett három tételt kapjon, a harmadikat a dolgozat pótlására. A vizsgabizottság a javaslatot elfogadta. Ilyenformán az egész osztály a tárgyamból mintegy szigorított vizsgára ment. Talán ez is belejátszott abba, hogy az osztálynak az érettségin elért eredménye viszonylag gyengébb lett: az érettségin elért matematikai jegyek középértéke egy kerek egész jeggyel lett alacsonyabb, mint azoké a jegyeké, amelyeket a tanév végén én adtam. Az érettségi záróértekezleten ennek megfelelően a fejemre olvasták, hogy az évvégi osztályzataim túlságosan „liberálisok”, enyhék voltak.
Nagyobb baj azonban nem történt, hiszen még így is alig bukott valaki. Mégis ezek alapján nem mondhatták rólam, hogy én valami olyan „igen jó tanár” vagyok. És mivel másfelől a nyugdíjazásra előírt korhatárt félévvel már túl is léptem, szinte biztosra vettem, hogy 1958 nyarán nyugdíjazni fognak.