Fontos fordulatot jelentett számomra a következő – 1897-es – év. Január 15-én, egy havas reggelen, nagy járás-kelésre ébredtem. Amint észrevették, hogy ébren vagyok, megjelent rácsos ágyamnál a nagymama, és valami fehér csomagot lóbálva, azzal a bejelentéssel lepett meg, hogy: –Das Schwesterl ist angekommen! Mögötte apám boldogságtól ragyogó arcát pillantottam meg. Mellém tették a csomagot a frissen érkezett húgocskával, és én abban a pillanatban megéreztem, hogy nagyhatalmi pozícióm a családban megrendült, mert ez a kis vörösarcú jövevény véget vet monopol helyzetemnek. Nagyanyám, aki most is, mint minden izgalmas helyzetben, németül beszélt, tudni akarta, hogy örülök-e a szaporulatnak. Konokul hallgattam, mert nem akartam meggondolatlan nyilatkozatot tenni. Inkább belefúrtam fejemet a kis párnámba, és komor meditációba merültem.
Egy hétre rá ünnepélyes menetben elvitték a kisdedet a templomba, ahol a keresztelési szertartás alatt azzal szórakoztam, hogy a számból kigomolygó párafelhőket bámultam. A féltékenységen már túl voltam (nincsen tehetségem sem erre, sem az irigységre), belenyugodtam abba, hogy hatalmamat ezentúl meg kell osztanom Irénkével.
Amíg Irénke szopott, sírt és fogyasztotta a pelenkákat, addig én a konyha sarkában fakockákból házakat építettem, legeltettem papírmasé-nyájamat, és járattam a kis vasutamat. De alighogy kitavaszodott, kiragadtak eddigi környezetemből, és óvodába adtak.
Oldalamon a kis fonott táskával, a táskában az uzsonnával, eleinte a családi körből kitaszítottak keserűségével, később sorsommal kibékülve, mindennap eltipegtem a {Képezde utcai} óvodába, ahol Levinszky Anna, a gyerekek „cukros nénije", őrködött felettünk. Felnőtteket megszégyenítő odaadással játszottunk itt naphosszat, csodálatos színű papírcsíkokból még csudálatosabb papíros terítőket szőttünk, skatulyákat ragasztottunk, és miközben együgyű nótácskákat énekeltünk, nagyon fontos személyeknek éreztük magunkat.
Itt az óvodában tettem a nagy felfedezést, hogy más csók is van, nemcsak a szülők és nénik csókja. Volt ugyanis a gyerekek között egy szép, szőke kisleány, Margitka. A fiatal óvónők hamar észrevették, hogy vonzódom Margitkához. Ezért biztatni kezdtek, hogy csókoljam meg, ha merem. Nem sokat kérettem magam, hanem ügyetlen karomat Margitka nyaka köré fontam és mélységes komolysággal arcon csókoltam. … Az óvónők, érthetetlen okból, csiklandós vihogásban törtek ki, és most már engemet csókoltak össze teljesen feleslegesen, miközben nagy jövőt jósoltak nekem ezen a téren.
…
Irén húgom születése után anyám betegeskedni kezdett. Hazaérve az óvodából – két pajtással összekarolva, harsány éneklés közben –, anyámat rendszerint a díványon fekve találtam, fején hideg borogatással. Ilyenkor kedvem menten lelohadt, és homályos sejtelmek kezdtek gyötörni, hogy az élet tele van sötét titkokkal. Félni kezdtem a sötétben, amit addig nem tettem. Szerencsére ritkán hagytak sötétben. A hálószobában éjjel is derengett valami fény, mert az utcai gázlámpák a redőny résein átszűrve fényükkel mindenféle mintákat rajzoltak a falra, ha meg betegek voltunk, akkor egy kis olajmécses pislogott a sarokban. De ritkán voltunk betegek. A bárányhimlőnél, kanyarónál tovább nem jutottunk, házi orvosunknak, Dr. Stern Pálnak nem sok dolga akadt velünk. A torokfájás egyenesen ünnep volt, mert mézzel, befőttel és borsodóval járt.
Egyetlen esetre emlékszem, amikor a láz szörnyalakjai éjjel eszeveszett táncot jártak az ágy körül, és én rémült sírással felriadva, anyám óriásira nyúlt árnyékát láttam a falon.