Soproni Szemle 1983. XXXVII. évfolyam 3. szám / Helytörténet-írásunk időszerű kérdései
1982. május 12-én Budapesten, az Országos Műemléki Felügyelőség Táncsics utcai székházában nagyszámú közönség gyűlt össze, hogy jelen lehessen azon a felemelő ünnepségen, amelyen Szakál Ernő Munkácsy-díjas szobrászművész átvette a hamburgi F. V. S. alapítvány műemléki Európa-díját. Az ünnepségen Walter Frodl bécsi egyetemi tanár, az alapítvány kuratóriumának tagja méltatta Szakál Ernő művészi, különösen pedig műemlék-helyreállítási munkásságát (az eredeti, német szöveg: SSz. 1982, 225–227), majd Dr. h. c. Alfred Toepfer, az évente többféle Európa-díjat osztó alapítvány alapítója adta át Szakál Ernőnek a díjat. Szakál Ernő német nyelvű válaszában vallott azokról az elgondolásokról, amelyek műemlék-helyreállítási munkáiban vezérelték, és azokról a apasztalatokról, amelyeket e munkálatok nyomán szerzett. Ünnepe volt ez nemcsak a magyar műemlékvédelem országos szervezetének, hanem Sopronnak is, amely 1975-ben kapta meg az alapítvány által egy-egy városnak adományozott műemléki Európa-díjat (SSz. 1976, 39–46, 176).
Szakál (Szukits) Ernő 1913. július 14-én Sopronban született. A Széchenyi István reáliskola négy osztályának elvégzése után a soproni Mechle-cégnél két évig tanulta ki a kőfaragó mesterséget, aminek kitűnő hasznát vette, amikor az Országos Magyar Iparművészeti Iskolán Reményi Józsefnél (1939), majd a Képzőművészeti Főiskolán Sidló Ferencnél a szobrász-szakot elvégezte. Eredményességét igazolja a Magyar Iparművészek Szövetségének az 1939. évben elnyert kitüntető érme (még korábban, 1936-ban Liszt Ferenc Iskola utcai emléktáblája: SSz. 1961, 206), 1940. évi ösztöndíjas tanulmányútja Rómában. Munkássága igazában ezután, főiskolai éveitől kezdve bontakozik ki: iparművészeti alkotásaiban, érmeiben, maga faragta szobraiban.
1941-ben készül el kelheimi márványból Széchenyi István plakettje (Sopron: Liszt Ferenc Múzeum), amelyet 1942-ben a Széchenyi István emlékérem követ (SSz. 1941, 324–32,6; 1942, 91–92), továbbá Papp-Váry Elemérné emléktáblája és a Sas téri díszkút (SSz. 1942, 223–224). Ugyanebben az évben az Országos Magyar Iparművészeti Társulat folyóirata, a Magyar Iparművészet 4. számában bemutatja a két Széchenyi-alkotást, Szent Ferenc és Szent Kristóf szobrát, az utóbbiról megjegyezve, hogy pontozás nélkül, tehát merész bravurral közvetlenül kőbe faragta. Ezekben az években készül a Várkerületre a „Munkás” szobor, a róm. kat. újtemetőbe a Schármár és a Taizs család síremléke, valamint a Lackner Kristóf utca bejáratához az 5×2,2 m méretű, hatalmas Lackner Kristóf dombormű (SSz. 1944, 33–36; 1971, 211).
A felszabadulás után bekapcsolódott a súlyosan sérült soproni műemlékek helyreállításába. így az Orsolya téri temploméba (1946–47), ahová szép Krisztus-fejet faragott, a tér szép Mária-kútját is ő hozta rendbe; ezt követően résztvett a Szt. György templom helyreállításában (stukkók, oszloplábazatok, dombormű a Háromkirályok kápolnájában); 1950–1951-ben a ferences káptalanterem helyreállításában (vö. Csatkai–Decsényi: Sopron és környéke műemlékei. Bp., 1956).
Mindezek a munkák nemcsak azzal jártak, hogy Szakál Ernő gyakorlatot szerzett a restaurálás igényes munkájában, hanem azzal is, hogy kiváló teljesítményeire országosan felfigyeljenek, hiszen a középkori műemlékek helyreállításához nemcsak gyakorlati ismeretek, hanem elméleti tudnivalók, főleg pedig előzetes történeti és műemléki kutatások is szükségesek. Még 1950-ben meghívták a visegrádi ásatásokkal kapcsolatos szobrász-restaurátori feladatok ellátására, 1952–1973-ig az Országos Műemléki Felügyelőség szobrász-részlegének a vezetője. Ilyen minőségben az egész országban vezeti a fa- és őszobrászati helyreállításokat, amelyekről az Országos Műemléki Felügyelőség 1960 és 1974 között megjelent évkönyveiben számolt be. E beszámolók a restaurátori munka elvi jelentőségű elméleti és gyakorlati tudnivalóit is tartalmazták. Nem e folyóirat feladata a helyreállítások érdemi méltatása, mégis ki kell emelnünk a visegrádi, Mátyás király korabeli, ún. Oroszlános kút, valamint az Anjou-kori falikút, a siklósi vár gótikus erkélyének a rekonstrukcióját, mivel e munkákkal kapcsolatban jelentős elméleti megállapításokat is tett külön e célra írt tanulmányaiban (Művészettörténeti Értesítő 1959; Magyar Műemlékvédelem 1963–1966. Bp., 1969, 159–186; 1969–1970. Bp.; 1972, 345–373; Műemlékvédelem 1958, 155–158; 1966, 28–36, 84–86; vö. még Entz Géza: Szakál Ernő visegrádi kiállítása. SSz. 1971, 362–368). Ezek a munkálatok alkalmat adtak arra, hogy Szakál Ernő bebizonyítsa nemcsak biztos mívi tudását, amellyel töredékek összetartozását, a megmunkálás módját felismerte, hanem nyomára jutott annak is, milyen számításokkal, geometriai konstrukciókkal tervezték meg a középkori mesterek műveiket („Gotisch” geometrische Konstruktionen im Bauwesen und in der Steinbildhauerei. Acta Technica Academiae Scientiarum Hungaricae 1970, 65–104).

Országos helyreállítási munkái mellett nem hanyagolja el régi területeit sem, Sopront sem. „Az érem” című folyóirat 1959-ben ismerteti érmeit, ekkor és az 1960-as években készül el Sopronban Kellner Sándor szobra, Berzsenyi Dániel (Pócsi u. 12), Pap Károly, Paur Iván, Bella Lajos, Lenin emléktáblája (SSz. 1959, 111; 1960, 195; 1963, 363–365; 1969, 90–91). Továbbra is foglalkoztatja az ún. Pékkereszt új elhelyezése, Scarbantia kapitóliuma hitelesítő ásatása (SSz. 1964, 254–259; 1965, 330–335) és különösen az ún. scarbantiai kapitóliumi triász (Jupiter, Juno, Minerva) szobrainak új elhelyezése a Fabricius-ház kőtárában (Magyar Műemlékvédelem 1973–1974. Bp., 1977. 47–63).

Amikor 1970-ben az Országos Műemléki Felügyelőségnél nyugdíjba ment, a Képzőművészeti Főiskola docensi minőségben meghívta a szobrász-restaurátori képzés ellátására. Az egykori soproni kőfaragósegédnek, azt hiszem, ez volt – a Munkácsy-díj mellett – a legszebb hazai szakmai elismerés. A nemzetközi elismerést 1982-ben meghozta neki az Európa-díj. Sopronban a róm. kat. újtemetőben 1982. nov. 7-én avatták fel a Baranyai Lászlóval együtt készített „Ego sum via” feliratú „Föltámadt Krisztus” szobrát.

Ad multos annos!