Nagy nehezen sikerül érintkezésbe lépnünk a japán katonai parancsnoksággal, amely interveniál érdekünkben az oroszoknál, akik megfeledkeztek arról, hogy szállásról gondoskodjanak számunkra. Végre, hosszas tanácskozás után. beterelnek bennünket a kibelezett, ablaktalan színházba, ahol bokáig ér a szemét, piszok és a por. Mindegy. Minden mindegy már!
***
Támaszom, az apró gyorsírással írott napló betűzgető olvasása közben minduntalan megrohannak és torkon ragadnak az évtizedek alá temetett emlékek. A naplóban oldalakat töltenek meg a nevek, viselőik rövid jellemzésével. Nagy többségük bizonyára halott már, de elfelejtett nevük olvasása közben újra megelevenednek, s velük együtt elevenednek meg azok a gyötrelmes hónapok és évek is. melyeket csak egy dolog tett elviselhetővé: a férfibarátság, a vállak és hátak összevetése a viharban, az aggódó szeretet egymás iránt abban az anyátlan, asszonytalan pusztaságban.
Persze, nem valamennyi név mögött villan fel egy-egy barát arca. Sok név közömbös, idegen embert takar, néhány meg hitvány, értéktelen frátert. Abban az időben talán azért jegyeztem fel őket. hogy később, odahaza, könyvet írjak az igaz férfiról és az igaztalanról a megpróbáltatások tüzében. Ez a könyv sohasem született meg, csak töredékek, próbálkozások jöttek létre, néhány darab aprópénz a szenvedés nagy bankójából. Később meg eljött az az idő. amikor az első világháború emberibb szenvedéseit elhomályosította a második világháború acélkemény, irgalmatlan embertelensége.
***
Most a mindezeket átélt és túlélt ember vágyakozásával fordulok vissza a „mindent megszépítő messzeség"-be s azzal az érzéssel nézem a „bűvös henger" emlékfiguráit, hogy a nikolszk-usszurijszki éjszaka a szibériai éjszakáknak talán legsötétebbje volt. s mégsem maradt teljesen csillagtalan, mert a remény mindig ott szikrázott felettünk, bármennyire igyekeztek is eltakarni a száguldó fellegek. Két napot töltöttünk a színházbarakk poros poklában, fűtés nélkül, koplalva. Már a foglyok fele beteg volt. Éjszaka állandó mozgás volt. Egymás testén másztak át, útban kifelé, ahová félóránként kényszerítette őket a hólyaghurut. Segélykiáltásainkra az Amerikai Vöröskereszt takarókat, köpenyeket, némi fehérneműt és szeretetcsomagokat küldött.
A következő heteket, egészen újév utánig az egykori pestisbarakkokban töltöttük szörnyű zsúfoltságban. Állítólag két év előtt a pestisjárvány áldozatai ezekben a barakkokban pusztultak el. Megint csak azt mondtuk, hogy mindegy. Még mindig jobb a színházbarakknál. Amennyire tudtuk, fertőtlenítettük a nyomorúságos berendezést, a falakat és a padlót, aztán befűtöttük a romos kályhákat és berendezkedtünk.
A „művészcsoport" itt is összetartott és az egyik sarkot foglalta el. Első dolgom volt a kályha mellett a nagy mosdótálba állni és lesúrolni magamat. Aztán megpróbáltuk Pepivel a búfelejtő tanulást újra megkezdem. Én őt magyarra tanítottam olyan bámulatos sikerrel, hogy nemsokára már élvezettel ropogtatta Petőfit: Mit nekem ti zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes tája, - ő meg engem a magas matézis fenségében sétáltatott.
Keveset voltunk „otthon". A rossz levegőjű, lármás, zsúfolt barakkból kimenekültünk a szabadba és bebarangoltuk a várost és környékét. Derűs téli délutánokon szerettünk lemenni a Szuj-fun folyóhoz, a Zöld szigetre, ahol a lenyugvó nap csodálatos kék és rózsás színekkel tette valószínűtlenül széppé e havas tájat s benne a rebbenő fekete-fehér szarkarajokat.
A másik, izgalmasabb sétahelyünk a gettószerűen elzárt kínai városrész volt, melynek szűk utcáin, a hangyákként nyüzsgő selyemkaftános kínaiak és az olívazöld nadrágban tipegő kínai nők között, a pokol hangulatát árasztó vörös, fekete és arany írásjelekkel borított cégtáblák függönye alatt órákig elbámészkodtunk. Egyszer majdnem bajba döntött ez a bámészkodás. Nem vettük észre, hogy leszállt az este, amely időben a kínai város három kapuját másnap reggelig bezárják. Amikor a színes lámpák bűvöletéből feleszméltünk és haza akartunk sietni, az első kaput már zárva találtuk. Rohantunk a másodikhoz. Az is zárva volt. A harmadikon éppen hogy ki tudtunk az utolsó pillanatban surranni. Soká törtük a fejünket, hogy hol töltöttük volna az éjszakát a titokzatos és félelmetes nép között.
***
Karácsony közelgett, s vele együtt közeledett a legújabb veszedelem: a Japánban dúló ázsiai influenzajárvány. Az újságok telve voltak szörnyű hírekkel: a háborútól kizsigerelt Európában már hat millió áldozata van! Mindenkinek a szíve megtelt aggodalommal. A rémlátók már látták magukat megérkezni otthon és a család a temetőben nyugodott... De hazakerülünk-e egyáltalában? Hiszen ha köztünk, ezek között a koplalástól lefogyott, testileg-lelkileg legyöngült foglyok között kitör a járvány, akkor a tábor egyetlen tömegsírrá változik!
Így köszöntött ránk karácsony estéje. A sztyeppéről egy méteres szamárkenyérkórót hoztunk, azt Pemsli feldíszítette maga festette karácsonyfadíszekkel. Besötétedés után körülültük a negyedik szibériai karácsony fáját és szótlanul bámultunk a néhány gyertya szegényes fényébe. Aztán megettük a faggyúval leöntött fekete kását, elszívtuk a vlagyivosztoki kirakásnál a tengerbe esett és onnan kihalászott dohos amerikai ajándékcigarettát, és fejünkre húztuk a takarót.
Szilveszter estéjén megint együtt búsult a „művészcsalád". Miután lenyeltük a faggyúval készített, rákozmált darásmetéltet, Pemsli és Neugebauer görcsösen igyekeztek régi szilveszteri emlékekkel vidámabb hangulatot teremteni. Hiába, a beszéd mindig csak visszakanyarodott a jelen keserveihez és az otthoni állapotokhoz.
Mire hazaérünk – ha egyáltalában hazaérünk valaha! –, egy teljesen megváltozott, idegen országot fogunk találni. Hisz novemberben Károly leköszönt az osztrák császári trónról. Magyarország népköztársaság lett, Csehország független állam. Erdély Romániához került. És mégis – csak egy a vágyunk: otthon lenni végre, otthon! Újra dolgozni, részt venni az újjáépítésben, egy új, jobb világ létrejöttét segíteni, melyben nincsen háború, embertelenség. Egy korty olcsó kínai pálinkával köszöntöttük az új, 1919-es esztendőt, azt az esztendőt, amely most már végérvényesen a szabadulás esztendeje lesz. Úgy hittük. És ez a tévhitünk tartott meg.
II. rész, 3. fejezet