Melankolikus intermezzo 1965-1966 fordulóján

Közel két hónap óta nem játszottam a „Bűvös hengerrel”, a múlt képeivel.

Elfoglalt a jelenkor: 1965 karácsonya, 1966 kezdete és az ezekkel járó lelki hullámverés.

A karácsony és az újév mindig megvisel. Az egyik emlékeket ébreszt, a másik évről-évre szorosabbra húzza a hurkot a ráncosodó nyak körül. Ilyenkor az ember féllábbal a ködbe vesző gyermekkorban áll, a másikkal meg a sírja szélén. Kellemetlen és kimerítő terpeszállás.

Amíg az ember ezekben a napokban és hetekben odáig jut, hogy beletörődik az eggyel magasabb évszámba és életkora gyarapodásába, addig lelkét alaposan meghintáztatja az egyik irányban sűrűsödő pánik, a közelgő finálé rémülete, a másikban meg valami görcsös remény, hogy a fogyó élet még tartogat számára néhány ferde napsugarat.

Ilyenkor az ember aggodalmasabban figyeli magát, mint a nyár kitártságában. Szüntelenül belefülel a testébe, hogy nem lazult-e meg valahol valamelyik szervben valami, nem bokrosodott-e meg egy sejtcsoport, nem zakatol-e a szív, nem szűkül-e valahol egy ér, az elmeszesedés feledékenysége megint hány nevet törölt az emlékezetből.

A következő pillanatban már arra gondol, hogy harminc, talán már húsz év múlva ilyen aggodalmak már alig fogják gyötörni annak a kornak az emberét, mert az orvos- és gyógyszertudomány vagy a pótszervszolgálat könnyen segít a száz éven felüli átlagéletkorhoz szokott polgáron. Igenám, de azért mégsem kell irigyelni az utódokat, mert nekik sem lesz nevetnivalójuk, csak a dolgok és szorongások tolódnak el kissé. Százhúsz éves korban az öregedés bizonyára ugyanolyan kellemetlen, mint ma nyolcvanéves korban. No meg más problémák is adódnak, ha a technika így fejlődik tovább. A halhatatlanság rémétől azonban még soká nem kell félnie az embernek. Félő azonban, hogy az életforma, az élet atmoszférája, a mi szemünkkel nézve dermesztő lesz.

A mai fiatalok többségükben nem érzik és nem is érezhetik, amit mi, öregek, fájdalmasan megszenvedünk, hogy az élet mindig ridegebb, mindig sivárabb lesz, hiába ontja a technika a szórakozás, a kényelmet szolgáló feltalálások, a kábító élvezetek gazdagságát az emberekre: mindez csak eszköz, a menekülés megannyi eszköze az űr vélt meghódítása korában a lélekben támadt és folyton táguló űr elől. Az ifjúság egy része már pedzi ezt, és a jövőben nem bízva, a jelent unva és utálva, mint huligán-galerik, mint Rockerek és Modok, mint Halbstark-ek, mint „dühöngő ifjúság” hempereg az ápolatlanság, az öngyilkoló blazírtság, a gitárpengető nemiség és a tranzisztoros zsebrádiók konzervzenéje mellett romboló és gyilkoló reménytelenség mocsarában.

Megváltozott a karácsony is. A békességnek, a szeretetnek áhítatos ünnepe az évről-évre józanabbá, racionálisabbá, „felvilágosultabbá” váló korban egymás után hullatja el tiszta szépségének szirmait, mint a virág, melyet víz helyett szesszel öntöznek. Az érzés, az érzelem fokozódó megvetésének korában, amikor az Ész mindenhatóságának dogmája és ezzel párhuzamosan a pénzszerzés, az érvényesülés, a mind magasabb életszínvonal elérésének mohó és csöppet sem válogatós vágya már korán kiöli a lelkekből a hitet, a bizalmat, a csodálkozni tudást, az alkotó naivitást, az önzetlen szeretetet, – egy ilyen korban a karácsonyfa szent szimbólumból hivalkodó díszletté lesz, az ajándékok fölé bomló fénykupolává. A szoba sarkában az alattomos forradalom eszköze, a Tv-ernyő tereli el nap, mint nap az ember figyelmét sajátmagáról, s most, karácsony estéjén Télapó jutalmazza rajta a gyerekeket. Csak az osztrák adóból hallatszanak még az emberiség legszebb legendájának énekei.

Vannak, ó, vannak még szigetek a társadalom tengerében, szigetek, ahol még meleg családi élet található, ahol harmónia van és szív, egyszerű örömök és szeretet, de ezek a szigetek egyre fogynak, míg az „elvált árvák”, a magukra hagyott gyerekek, a robot fogaskerekei közé került családi életek száma egyre nő.

Aki még időt talál arra, hogy feltekintsen a téli éjszaka csillagsűrűjébe, az Orion, a Nagymedve, a Kassziopeia világába, az azt hiszi, hogy ugyanazt látja, amit évszázadok és évezredek alatt is már látott az ember: a Mindenség felfoghatatlan varázsvilágát.

Ezt a varázsvilágot feszegeti, csorbítja most az emberben lobogó kiolthatatlan tűz: a tudásvágy, a hódítás ösztöne.

A repülőjáratoktól körüldongott, zsugorodó Föld körül, kint az Űrben már százával keringenek a műholdak. Űrrakéták süvítenek a Mars, a Vénusz felé és sokmillió kilométer távolságból engedelmeskednek a parányi Földről kiinduló parancsoknak. Három nap óta pedig a Luna-9 szovjet holdszonda, „puhán” leszállva a Holdra, mint az első sértetlenül célba ért felderítő, onnan küldi, akárcsak valami értelmes lény, földi parancsra, az adatok tömegét és a fényképek sorozatát. Igazuk van azoknak, akik ezen felháborodnak, és azzal érvelnek, hogy amíg a földön élő emberek fele éhezik és nyomorog, addig nem szabad milliárdokat költeni az ilyen űrkalandokra, de azoknak is igazuk van, akik ebben az ember természetében lévő és ellenállhatatlanul ható törvényt látnak, egyikét azoknak az ellenmondásoknak, melyek az ember és az emberiség életét a szúnyograjok állhatatosságával kísérik, és nem hagyják egy helyben maradni.

Az élet életveszélyes útját járó ember fáradhatatlanul boncolja tragikus játékát, a Létet, és lihegve űzi a Titkot, melyet ha sikerülne felfednie, talán szörnyethalna. De ez a veszély sem rettenti vissza az atomkor emberét, aki kezd hozzászokni az emberiség önmegsemmisítésének kéjesen őrjítő gondolatához. A Titkot nem fogja felfedni tudni, hiszen még csak a Mindenség legkezdetén próbál araszolni, mint a parányi hernyó az óriási eukaliptuszfa legkisebb gallyacskáján.

Valószínűbb, hogy addig gyújtogat Vietnamban, Kasmírban, Santo Domingóban, Kongóban vagy a föld száz más helyén, amíg az atombomba véget nem vet a felfoghatatlan Lét egy jelentéktelen epizódjának: az emberiség 600.000 éves rövid jelenetének.

Melankolikus gondolatok, dehát ezek a napok a melankólia napjai.

Akinek nincsen gyermeke, az hiába vigasztalja magát egy sötét jövő lehetőségével, mégis csak nehezen bír megküzdeni a karácsony melankóliájával. Valahogyan úgy érzi magát, mint akinek nem jutott karácsonyfa és játék.

[Wie schwer ist diese Nacht zu tragen / für die, die nicht in eigner Kinder Augen / den Widerschein der Kerzen dürfen sehn...]

írtam már 1936 karácsonyán és több külföldi lap érdemesnek tartotta a verset közlésre, talán mert sokak fájdalmát fejezte ki.

Akkor negyvenhárom éves voltam, most a hetvenharmadikban vagyok. Azóta tart a küzdelem az Angyallal az áldásért és a lélek megbékéléséért. De még mindig nem áld meg, még mindig nem ad választ kérdéseimre, akárhány szondát küldök is ki reménykedve a Felfoghatatlanba.

Melankolikus ünnep újév napja is.

Számadás, mérleg, évről-évre csökkenő eredménnyel. Ilyenkor az ember az utcán járva megdöbbenve veszi észre, mennyi időbe telik, amíg ismerőssel találkozik. Persze a kortársak, egyazon élménykincs hordozói, még ritkábbak. Ilyenkor érezzük, hogyan fogy el alattunk életünk talaja, s csökkenő erőnk mind nehezebbé teszi, hogy belenőjünk a mindent elborító újba.

Mi még a konflisok idejéből, az első villanykörték, fonográfok, kinematográfok, automobilok és ingatag biplánok hőskorából indulva másztuk meg a technika korának egyelőre legmagasabb csúcsait: a televízió, a szuperszonikus repülőgépek, a számítógépek, műszívek, atombombák és a többi megvalósult csoda magaslatait.

És a ziháló kapaszkodás izgalmában lemaradnak, mint elavult, felesleges poggyászdarabok, a szív és lélek értékei. A hús-vér ember mind jobban átalakul robotemberré, kinek vezérlőcsillaga a pénz, az anyagi civilizáció, művészete az atonális, dallam nélküli gépzene, festészete és szobrászata a természetet eltorzító, az „alkotás” fogalmát megcsúfoló absztrakció, költészete az értelmetlenség kánkánja. Nemsokára már csak a sexus, a nemiség, a maga kendőzetlenségében, a nyers szeretkezés, a szexbombák és playboyok dicsőítése folyóiratokban, színpadon és a széles nyilvánosság előtt hirdeti majd a hús-vér ember maradék létét.

Mintha valami apokaliptikus tragédia felé haladna a szédületesen szaporodó emberiség. Mintha az ugyancsak szédületes technikai fejlődést a rothadás szaga övezné. Csekély vigasz, hogy az irodalomban mind több a sötét prófétai szó, Franz Werfel „A megnemszületettek csillaga” című dermesztő víziójától Lem űrregényeiig, s hogy ezek olyan képet festenek az utánunk következő generációk számára, hogy a mai öregek boldognak vallhatják magukat öregen, mert őket már nem fenyegeti egy olyan kornak a megérése, melyben élni a mi érzésünk szerint nem érdemes. De akik megérik, azok más emberek, másképpen gondolkodó emberek lesznek. Ők talán minket fognak sajnálni, hogy egy ilyen elmaradt, primitív korban kellett vegetálnunk.

Minél inkább távolodunk az esztendő eme két lelket bolygató ünnepétől, annál inkább hámlik le rólunk a melankolikus töprengés. Valami balga remény, a napok hosszabbodása és a tavasz sejtése, mint szelíd hullám, hátára emel és tovább lendít, míg újra fel nem tűnik az út mentén egy-egy intő tábla. Ma már ennek az elfajzott télnek február ötödik napján, 11 fok melegben, a lőverben az olvadó hó alatt a primulák sárga fejecskéi nevettek rám, mire én visszanevettem rájuk és a torkomat már nem az a bizonyos hurok szorongatta, hanem az ujjongás.

***

Az ilyen, időnként elkerülhetetlen filozofálgatás és töprengés tisztító hatású, mint a mosakodás. Szükség van rá, tovább segít, új erőt ad. Teljesen téves volna azt hinni, hogy az ilyen repdeső, vergődő gondolatok mögött az önsajnálás vagy a sajnáltatás vágya rejtőzik. Sohasem tartottam magam sajnálatra méltónak, életem legsötétebb szakaszaiban sem, de legkevésbé tartom magam annak most, amikor ott élhetek, ahol legszívesebben élek, azzal a lénnyel, aki számomra a legkedvesebb, azt csinálhatom, amihez kedvem van, nincsenek teljesíthetetlen vágyaim és – az öregség jelei is még csak tapintatosan mutatkoznak mindkettőnknél.

Miután így megint egyszer kihúztam magam saját hajamnál fogva a depresszió és a részben bizonyára igazságtalan vagy legalább is eltúlzott borúlátás lápjából, immár visszatérhetek lényem alaptermészetéhez: a derűlátáshoz.

Azaz csak visszatérnék, ha nem kellene az időrend kényszere alatt visszatérnem az öreg emberek igazabb jelenébe, a múltba, annak is olyan szakaszába, melyben az optimizmus és a kevéske jónak a kiszemezgetése a tengernyi rosszból különösen robusztus természetet igényelt.

Második rész, XI. fejezet

Közreadja Turbuly Éva