A Páneurópai Piknik személyes visszaemlékezések tükrében

Hozzászólok
A Páneurópai Piknik

1989-es történelmi esemény kapcsán számos személyes beszámoló, visszaemlékezés született, melyeket olvasva első kézből kaphatunk hiteles tájékoztatást a történtekről. Ezekből, a 89-09 - A rendszerváltás pillanatai című kötetben, illetve a Nyugati Kapu című lapban megjelent gondolatokból szemezgettünk:

Stark Tamás

"A Páneurópai Unió elnökének, Habsburg Ottónak 1989. június 20-án Debrecenben tartott előadása után Mészáros Ferenc, a debreceni MDF tagja vetette fel az osztrák-magyar határ egy szakaszának legalább ideiglenes megnyitását. Az ötlet lényege szerint egy közös piknikezés keretében osztrákok és magyarok szalonnasütéssel demonstrálták volna az együvé tartozást. Filep Mária javaslatára az MDF debreceni elnöksége felkarolta az ötletet, és az MDF, SZDSZ, Fidesz és az FKGP Sopronban működő csoportjaival karöltve hozzákezdtek a rendezvény megszervezéséhez. A piknik védnökeinek felkért Habsburg Ottó és Pozsgay Imre államminiszter támogatása nagyban hozzájárult a kezdeményezés sikeréhez. A Páneurópai Piknikre az osztrák és a magyar határőrizeti szervek előzetes egyeztetése alapján Sopronpusztán került sor augusztus 19-én. Az esemény valóságos népünnepéllyé vált, amelyen magyar és osztrák részről több ezren vettek részt. A vasfüggöny még meglévő kerítéseinek lebontása mellett a piknik központi eseménye a Szentmargitbánya és Sopronkőhida közötti határ három órára történő megnyitása volt. Ezt az alkalmat használta fel mintegy ezer NDK-állampolgár, hogy Ausztrián keresztül Nyugat-Németországba meneküljön."

Andreas Waha, polgármester. St. Margarethen (Szentmargitbánya)

„Az lett volna a feladatom, hogy az osztrák hatóságoknál kérvényezzem a határnyitást, melyet ők országukban szintén megtesznek. Természetesen az ötlet azonnal fellelkesített: 40 év után ismét nyitva lenne nálunk a határ, ha csak 3 órán át is. De az, hogy ezt valójában el tudjuk érni, szinte lehetetlennek tűnt számomra. Mindezt csupán nyolc nap alatt? Szombaton, 1989. aug. 19-én már 14 órától sok ember gyűlt össze St. Margarethenben a Fő téren. Az osztrák televízió, az ORF és a zenekar is várta a bejelentett magyar vendégeket. Végre 15 órakor eljött a nagy pillanat: a magyar határőrök kinyitják a rácsos kaput! A magyar oldalon minden irányból emberek közelednek a kapuhoz, teljesen kinyomják azt és özönlenek át Ausztriába. Ebben a magyar határőrök nem akadályozták meg őket. A néptömeg, amely az osztrák oldalon átkelésre várt visszahátrál és szabaddá teszi az utat. Csak most vesszük észre, hogy mindenki németül beszél. Sokan ujjonganak, sokan sírnak, némelyek átölelik egymást, mások letérdelnek és megcsókolják a földet. Egyre többször hallani a felkiáltást: „Ausztriában vagyunk? A szabadságban vagyunk?"

Johann Göltl, a klingenbachi határátkelő ügyeletes parancsnoka

„15 órakor megnyílt a régi fakeretes drótkapu a magyar oldalon. A kapu, jobban mondva a határátkelő megnyitása után mintegy kétszáz NDK-s állampolgár rohant át zárt egységet alkotva Ausztria területére. Később még kétszázötven-háromszáz menekült követte őket bármifajta útlevél, vagy vámvizsgálat nélkül. A hatalmas menekültáradat miatt erősítést kértem, felvettem a kapcsolatot a határon szolgálatot teljesítő csapatparancsnokkal, aki azonnal megszervezte a menekültek elszállítását. Az NDK-s menekültek viselkedése mély nyomot hagyott bennem, sírtak, nevettek, összeölelkeztek örömükben. Később már csak érvényes útiokmányokkal lehetett átlépni a határt a megbeszéltek szerint. Egy óra elteltével egy keletnémet házaspár jött hozzám és az anya sírva kérte: — „Kérem, segítsen elvesztettük a fiunkat, tíz éves és még magyar területen maradt, 20 m-re a határtól. Ha nem jöhet át a gyermekünk, mi visszamegyünk Magyarországra, történjen bármi is velünk." Megnyugtattam őket, és megígértem, hogy áthozzuk a fiúkat. Megkértem kollégámat, hogy ameddig szóval tartom a magyar határőröket és vámosokat, észrevétlenül hozzá át a gyermeket a határon. Szerencsére, a fiú feltűnés nélkül átjutott a határon, a szülők végtelenül boldogok voltak, nem győztek hálálkodni, átöleltek bennünket és sírtak."

Bella Árpád:

„1989-ben a soproni kerületparancsnokság állományában teljesítettem szolgálatot. A határforgalmi pontok, ellenőrző pontok szakirányítása volt a feladatom. E minőségben kerültem kapcsolatba a Páneurópai Piknikkel. 13 óra körül már sokan gyűltek össze az osztrák és a magyar területen, és ami feltűnt, hogy sok újságíró, rádió-tévériporter is várakozott a túloldalon. Ez azért volt érdekes, mert a forgatókönyvek szerint úgy tudtuk, hogy ebben az időszakban majd a delegáció átlépését megelőzően Sopronban sajtótájékoztató lesz, és azt követően vonul ki a delegáció. A várt delegáció érkezése előtt egy nagyobb tömeg tűnt fel, de ahogy közeledtek, világossá vált, hogy ez egy NDK-s csoport. Ahogy megálltak közvetlen közelünkben, kimentem a kapu elé, köszöntöttem őket, megkérdeztem, hova igyekeznek. Annyit kiabáltak, hogy Ausztriába. A kapuszárnyakat ellentétes irányban nyomva egyszerűen átözönlöttek, áttódultak az osztrák oldalra. Hát szerencsére így történt, és annak főleg örülök, hogy Sopronpuszta emlékhellyé vált, nem kegyhellyé. Ehhez viszont messzemenően az itt szolgálatot teljesítő kollégáimnak, nekünk azért van közünk."

Csóka Pál:

„Azt jól tudtuk, hogy a berlini fal lebontására nem vállalkozhatunk, de a rendezvény üzenete ez volt: Határok nélküli Európát! Erről tanúskodott az egyik, általam készíttetett transzparens is: „Falurombolás helyett falrombolás!" Az első roham után megindult az igazi kavalkád. Valóságos karneváli hangulat alakult ki a határon. Osztrákok, Ausztriában nyaraló nyugatnémet turisták jöttek, gyalog, hintóval, ekhós szekerekkel, zeneszóval, lóháton, jelmezben. Egymást ölelte-csókolgatta keletnémet, nyugatnémet, osztrák és magyar. Felejthetetlen élmény volt. A nemzeti színű zászló láttán több televízió társaság is készített velem interjút. Valamennyien arra voltak kíváncsiak, hogy szándékos volt-e?”

Lobenwein Tamás:

„Körülbelül három óra húsz lehetett. A kapu túloldalán néma csend. A percek alatt összesereglett 150-180 ember mintegy néma vezényszóra nekifeszült a Magyarország felé nyíló kapu bal szárnyának. A sarokvas néhány másodpercig ellenállt, a kapu néhányszor visszarugózott, majd engedett a túlerőnek. A nagy zűrzavarban sem feledkeztem meg a fényképezőgépemről — gondolkodás nélkül nyomtam a kioldógombot. Percekkel később már tudtam, hogy történelmi esemény részese, szemtanúja, megörökítője voltam. A képek tanúskodnak: a határőrök békésen állnak az embertömeg előtt. Az áttörés pillanatában az egyik határőr segíti, karjával nyomja a kaput. A csoport áttörése nem tartott másfél, két percnél tovább, de a később érkező kisebb-nagyobb csapatok érkezése, menekülése még órákon keresztül zajlott. Amikor az áhított szabad földre érkeztek, egymás nyakába borulva, sokan zokogva dolgozták fel a fáradtságot, izgalmat, félelmet. Szívszorító élményben volt részem.”

Kárpáti György:

„Az egyik jelenet, nagyon emlékezetes számomra. Az édesanya a kisgyerekét a karján tartva futott Ausztria felé, megbotlott és elesett. Egy magyar határőr tiszt szaladt oda, segítette föl, adta oda az édesanyának az apróságot és egy udvarias mozdulattal továbbtessékelte őket Ausztria felé. Akkor mondtam is a mellettem állónak, hogy mi itt most történelmet írunk. Egy fiatal fiúnak a karján az alig kétéves szőke kislánya számomra végül is a szabadság szimbóluma lett. Megláttam őket, amint elindultak a határ felé. Egyszerűen nem tudtam mit tenni a kamerámmal, rájuk tapadtam. A fiatalember, karján a kislánnyal, amikor megindult a szabadság felé, magam is a kamerával a vállamon futottam velük együtt át Ausztriába, okmányok nélkül, vállalva a tiltott határátlépéssel járó kockázatot is. Az édesapa, miután Ausztriába értek, sírt és azt mondta a kislánynak, hogy most már a szabadságban vagyunk, most újra együtt lehet a családunk.”

Rumpf János:

„A Piknik egyre inkább népünnepély-jellegűvé vált. Majd elkezdett szakadni az eső. A távolabbról érkezők a sátrakba menekültek, elvackolni magukat éjszakára, vagy a közösségi sátorban cigányzene mellett énekelni, iddogálni. Összefutottam Magas Lászlóval és a felelős határőrparancsnokkal, aki fanyar humorral említette meg nekünk, hogy nem ezt ígértük. Tényleg (ártatlanságunk tudatában és nem a következmények miatti félelmünkben hazudva), válaszoltuk, sejtelmünk sem volt az NDK-sok szándékáról, jól szervezett menekülési tervéről. Gunyoros válasza azonban szeget ütött a fejembe: „Uraim, akkor maguk voltak az egyetlenek, akik nem tudtak erről a szándékról, tervről." Szervezőként akár el is szégyellhettük volna magunkat... "

A korabeli újságcikket - Nyugati Kapu - az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.

Kép típusa: 
Fotó/Mozgókép készítője: 
Kép/Mozgókép beküldője: 
Kép keletkezési ideje: 
1989
Kapcsolódó kiadvány: 
Forrás: 

89-09 - A rendszerváltás pillanatai
Nyugati Kapu, 1999, augusztus 19.

Szerző: 
Kép keletkezésének éve: 
1989
Térkép nézetbe kerül: 
Nem kerül térképre
Turista térképre kerül: 
Nem kerül turista térképre
A bejegyzés szerzőjének életrajza: Kótai Mónika
A bejegyzés létrehozása: 2013. augusztus 19.

Hozzászólások

Friedrich Rezső képe

...ezután már nem volt visszaút. Mivel már akkor "határingázó" voltam, jó néhány emlékezetes élményben volt részem az elkövetkező hetekben. Általában reggel 8 és 9 között érkeztem a határra. Egy szeptember eleji napon láttam a békés határáttörést a Bécsi úti átkelőn, amikor az NDK-s menekülők összefogódzva alkottak egy csoportot és a vámépületet/határőrséget/ balról, a szántóföldön, megkerülve sétáltak át a kelénpataki oldalra...mindez megelőzve a mostani Arcus vendéglőnél lévő ellenőrzőpont és a határállomás között, Wartburgok, Trabantok tucatjai árválkodtak, hátrahagyva. Ezután már az Osztrák Vöröskereszt sátrakat állítva várta a következő "ostromokat"...

Horváth Péter Pál képe

Sőt, már az Ünnepi Hetek ("89. június) alatt is rozsdállott a már - lebontott- "vasfüggöny" - sok NDK-s már akkor nyugat felé vette az irányt...