Az Előkapu egykor

Az Előkaput a krónikák 1465-ben említették először. A Nepomuki Szent János-kápolnát 1764-ben építették fel itt, igaz, már 1734-ben állt itt egy Szent János-szobor a kapu hídjánál. Eztán a páros oldalon számos ház épült, melyeknek jelentős része Cavallaró (Cavallar) Bernát dohánykereskedő birtokába került, és melyeket az új városháza építésekor, 1892-93-ban lebontottak, csak úgy, mint a Szent János-kápolnát, melynek tégláit megszámozták, így a mai Villa soron eredeti állapotában újra fel tudták építeni az épületet. A ma is álló páratlan oldal építése a torony mellett kezdődött és 1784-re fejeződött be. A korabeli képeslapon a háttérben látható Roth Gyula cukrászüzeme és az előtte álló kis pavilon - szaletli. A házról így ír Csatkai Endre Régi soproni házak, régi soproni családok

"Ott áll a várostorony tövében az öreg Roth-ház. Nem hivalkodó, tükörablakos helyiség, inkább olyan, amilyenért a fővárosiak rajonganak és amilyeneket Budán még itt-ott látni, kicsiny, az édességek illatával terhes, csinos, tiszta. Előtte kis lugas, vagyis soproniasan szólva, szaletli. Hajdanában, mikor még megvolt az Előkapu előreugró alagútja és szemben nem a városháza lomha tömege, hanem kisebb házak kisvárosias sorra tekintet által, még sokkal idillikusabb lehetett a ház."

A képeslap feletti "Roth Gyula cukrászüzeme" címkére kattintva további képek érhetők el a cukrászatról.
---
Fakasné Bárczy Évától kaptunk egy története, ami kifejezetten ehhez a képeslaphoz illeszkedik, így most bejegyzésünket ezzel az írással frissítjük.

Az Előkapu 7-es számú kétemeletes ház a 19. század elején Spurzheim Vilmos órásmester tulajdonában volt. Két dolgot szeretett igazán a derék órás, a mesterségét és szépséges Anna nevű leánykáját. Óvta is mindkettőt becsülettel. Hogy megmutassa mesterségbeli tudásának minden erényét, háza ormára egy gyönyörű órát készített. A hatalmas óralapot kétoldalt egy-egy fenséges angyal őrizte és ütötte a negyedórákat könnyed örömmel. Az órához varázslatos harangjáték is tartozott. Nagyra tartotta művét Spurzheim mester. Végrendeletében meghagyta, hogy a házat halála után húsz évig eladni nem szabad, amolyan hitbizományi ház legyen. Ennek, és félretett pénzének kamataiból leánykája és annak majdani családja tartsa rendben az órát. Anna, akit az egész város csak a „szépséges órás Nettiként” becézett büszke volt édesapja tudományára, de jobban érdekelte őt a tánc, a nevetés, a napfény, az élet. Csivitelt, csacsogott, mindenkihez kedves volt, mindenki szerette.

A történetet Frankenburg Adolf” Őszinte vallomások” c. visszaemlékezéseiben olvastam. A későbbi irodalmár, költő, szerkesztő, a soproni Irodalmi és Művészeti Kör megalapítója kisdiák korában pár évig ebben a házban lakot, és ha a lépcsőházban összetalálkozott Nettivel, a lányka mindig kedvesen megsimogatta a rajongó fiúcska fejét.

Az élet azonban sokszor másként intézi a dolgokat. Mikor az órás 1843-ban meghalt, Netti már nem élt, két leányára maradt a ház. Ők megtartották nagyapó rendelkezését, csak 1860-ban adták el a házat. Egy darabig a soproniak még láthatták az elrozsdásodott óralapot, a megcsonkult, megvakult angyalokat, az elnémult harangocskát. Aztán az is elmúlt. Az idő,a háború majd a ház újjáépítése elmosta még a nyomát is az órának, mesternek, harangok csilingelésének, Netti nevetésének. De mi most már emlékezünk rá. Ha szemben álltok a házzal, fönt az ormon láttok egy kis ablakot, ha félig behunyt szemekkel nézitek … mintha .. ott. Igen .. látni az angyalokat.