Különös élményt nyújt G. Nagy Béla fotográfiáin keresztül rácsodálkozni a több mint negyven évvel ezelőtti Sopronra, nézegetni az utcákat, épületeket, felismerni ismeretlennek hitt embereket.
Ezúttal, a Facebookon közzétett fényképek közül a „Portrék” című albumban szereplő női arcok egyikének „adott személyiséget” az emlékezet.
Külön érdekesség, hogy családja fotóalbumában a képek „testvéreit”, ill. előzményeit is megtalálták, így immár a három fotót egymás mellé téve elevenedik meg az 1969 augusztusában lejátszódó kis jelenet. Szinte látni véljük, ahogy G. Nagy Béla áll a Széchenyi tér sarkánál - pár lépésre a dekoráció ajtajától, ahol dolgozott -, és az éppen közeledő, mit sem sejtő hölgyet próbálja lefényképezni, aki ezt észrevéve először kezét felkapva zavartan nevet, majd aztán megbékéltebben néz az objektívbe.
A képen látható nyári ruhás nő, - aki talán éppen egyik rajzát viszi kezében - Piroska Jenőné Hegyháti Györgyi, 1925-ben született Szombathelyen. Iskoláit is itt végezte, 1943-ban érettségizett. A háború vége felé családjával Németországba menekült, ahonnan két évvel később, 1947-ben tért haza.
Érdeklődése ekkor fordult a képzőművészetek felé, de a kor viszontagságai nem nagyon kedveztek a művészi ambícióknak. Így a cukrászmesterséget tanulta ki, de már ezzel párhuzamosan is sokat festett, rajzolt, tagja lett a szombathelyi művészeti szabadiskolának, a Derkovits Körnek. 1950-ben felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskola festő szakára, amit azonban nem végzett el, sorsa másfelé sodorta. Férjhez ment, előbb Szegeden majd Kalocsán élt, végül férje új munkahelyét követve családjával együtt 1955-ben Sopronba költözött.
Gyermeke születését követően itt is bekapcsolódott a művészeti életbe. A városi rajziskolába járt, ahol Mende Gusztáv, Szarka Árpád voltak a mesterei. Képeivel kiállításokon, bemutatókon, pályázatokon vett részt, okleveleket nyert.
Közben 1961-ben a Győr-Sopron megyei Ruházati Kisker. Vállalat dekorációs műhelyébe helyezkedett el grafikusnak, ahol főleg ruházati boltok kirakatait tervezte, grafikai munkálatait kivitelezte. Itt 1965-ig dolgozott, majd egy nagy váltással az akkor megnyíló Fenyves Szállóban vállalt munkát, ahol tolmácsolt, vendégekkel foglalkozott, könyves-ajándékos részleget működtetett.
1975-ben még két évre ismét grafikusként helyezkedett el, ezúttal a Szolgáltatóipari Szövetkezet nyomdájába, (itt érdekességképpen éppen G. Nagy Béla kollégája, utódja), majd nemsokára már a nyugdíjas évek következtek.
1990-ben a család visszaköltözött szülővárosába, Szombathelyre, ahol még majdnem két évtized adatott meg neki. Megérte, hogy unokája felnőjön, majd 82 éves korában, 2007-ben halt meg.
Életének második felében képzőművészettel már nem foglalkozott, így sajnos egy kiérlelt, kiteljesedett művészpálya befutására sem kerülhetett sor. Úgy érezte, a kor divatja nem kedvez az általa kedvelt élethű ábrázolásmódnak, és egyéb körülményei sem késztették alkotásra. Nagy veszteségként élte meg, hogy legjobbnak tartott képei - melyeket kiállításra vittek - szállítás közben eltűntek a vasúti kocsiból. A későbbiek során pedig a megmaradtak jó részét is elajándékozta, így kevés munkája maradt fenn, ezek is inkább a korábbi éveiből: vázlatok, tervek, dekorációs anyagok, egy részük sérült állapotban.
Képeinek témája, technikája változatos volt, dolgozott pasztellel, szénnel, vízfestékkel, olajjal. Festett tájképet és csendéletet is, de igazi erőssége a portrék készítése volt, a modell szinte „megszólalt” a vásznon. „Eredeti karakteres grafikusaink egyike.” írja róla a Vas megyei képzőművészek lexikona.
(Képző- és iparművészek Vas megyében. Szerk. Farkas János. Szombathely, Szépítő Egyesület, 1994. 40. p.)
/Az említett Portrék című album, melyben talán olvasóink is találnak ismerős arcokat, a Kapcsolódó és ajánlott linkre kattintva tekinthető meg. - A szerk./
Egy város történetét nemcsak az épített környezet múltjának megismerésével fedezhetjük fel, hanem azáltal is, ha az egykor itt élt, hétköznapi emberekről megemlékezünk. G. Nagy Béla fotói számos alkalommal örökítették meg az "utca emberét ", olyan jellegzetes soproni arcokat, akikkel ha szembetalálkoztunk az utcán, rögtön tudtuk, ő "egy ismerős soproni", még akkor is, ha nevét vagy a foglalkozását nem is tudtuk. A fotós az 1970-es években számos ilyen ismeretlen ismerősökről készített felvételeket, akikre az utókor ma már szeretetteljes nosztalgiával gondol. Honlapunkon a "Jellegzetes soproni arcok" címke segítségével ezeket a portrékat, életképeket gyűjtjük össze. Kérjük, ha vannak személyes emlékeik a képeken szereplő soproniakról, írják meg őket nekünk. Köszönjük!
Képző- és iparművészek Vas megyében. Szerk. Farkas János. Szombathely, Szépítő Egyesület, 1994. 40. p.