Szeretetem a természet iránt sohasem elégedett meg a jó házasság hőfokával. Izgalmas viszony maradt, tele titkokkal, kalandokkal, ezerrétű boldogsággal, vigasszal, tanáccsal, meglepetéssel. Egy hiányzott belőle – a csalódás, és ez a hiány tette tökéletessé.
Szüleim, amikor csak lehetett, kitörtek a négy fal közül az ég és az erdők szabad világába, és ott, amikor már kigyönyörködték magukat a Tacsi-árok vagy Nyíres zöld pompájában, a magukkal hozott hideg rántottcsirke élvezetével üdítették fel lelkük után testüket is. Így szinte fák között, a növények társadalmában nőttem fel.
Emlékeim legmélyén mint sejtelem él az az érzés, hogy babakocsiban fekszem hanyatt, és felülről, sűrű zöld mennyezetből pirospettyes fehér pelyhek hullanak az arcomba. Tudom, hogy itt későbbi emlékfoszlányok hamisítják meg az emlékezést, de mégis jól esik elhitetni magammal, hogy emlékszem arra az időre, amikor a Neuhof – a mai Erzsébet kert – fái alatt toltak gyerekkocsiban és a vadgesztenye virágai havaztak rám. Bizonyára Irén húgom feküdt a kocsiban, én meg mellette haladtam a kocsi peremébe kapaszkodva, abban az enyhe mámorban, melybe azóta is mindig beleszédülök, valahányszor fák vesznek körül.
Elemista korom nyári napjai rendszerint azzal kezdődtek, hogy anyám már kora reggel elment velem a {Nagyuszodába}, ahol hat éves koromig a női fürdő ponyvákkal elkerített részében, azután a férfi oldalon lévő gyerekfürdőben vitézül lubickolnom kellett a még erősen hűvös vízben. Utána, fürdőköpenybe burkolva egy padon majszolhattam a barna bucit vagy a perecet, s közben szememet is etethettem a sötét víz fölé hajló villámsújtotta füzek, a nádas és a Schneebergig és Raxig ringó dombok és hegyvonulatok látványával.
Fürdő után a vízmenti táj természetes szépségét felcseréltük a {Neuhof} rendezett virágpompájával. Elhoztuk hazulról Irénkét a kocsiban, és a kanadai óriásfenyő tövében, a nagy virágágyak szélén, mindig egyazon padon, berendezkedtünk egész délelőttre. A pad mellett a {Tavasz szobra állott, odébb társaié, a Nyáré, Őszé és Télé}, szemközt padunkkal, a nagy virágszőnyegen túl, bozontos fenyők és vén gesztenyefák közepette a {zenepavilon}.
Ez a zenepavilon nincsen már. Elnyelte az 1945-ös esztendő, amikor szovjet gépkocsiparkká változott az Erzsébet-kert, és a begóniák, muskátlik, petúniák és cannák helyén ágyúk és tankok álltak szorosan egymás mellett. A vén gesztenyefák alatt tábori konyhák füstölögtek, a katlanok alatt pedig a zenepavilon melódiáktól átitatott deszkái változtak át parázzsá és füstté.
Mégis, ha ma arra menet betérek a parkba és egy negyedórára leülök annak a gyerekkori padnak piros-fehérre festett unokájára, akkor egy szemvillanás alatt újra felépül a zenepavilon és odavarázsolódik lépcsős bejárata mellé az a gesztenyefa is, melynek törzsére a katonazenekar kisdobosa a hangverseny előtt kirajzszegezte az aznapi műsort.
- Szaladj oda és nézd meg, mit játszanak ma - szólt ilyenkor anyám és én szaladtam, nagy fakarikámat hajtva.
Visszafelé már lassabban jöttem, nagyon óvatosan kellett lépnem, nehogy kirázódjanak a fejemből a zenedarabok és zeneszerzők nevei.
- No, mi lesz az első? - kérdezte anyám. - A Coriolán-nyitány Beethoventől - feleltem büszkén és egy kis megkönnyebbüléssel.
Aztán soroltam szépen, összeráncolt homlokkal a többit: Weber: Egyveleg az Oberonból, Verdi: Aida-induló, Strauss: Császárkeringő, Offenbach: Orfeusz az alvilágban ...
Ezek a nevek nem voltak ismeretlenek előttem. Második elemista koromban egy őszi napon új bútordarabot hoztak a középső szobába, egy pianinót. És attól kezdve minden második napon, ebéd után ott ültem a billentyűsor előtt és a [Damm-zeneiskolából] tanultam a kottákat és azoknak a megszólaltatását a fehér és fekete billentyűkön. Gyorsan tanultam, mert a zongora a Becht nemzetség hagyományos hangszere volt. Nem is számított igazi Bechtnek, aki nem tudott zongorázni. Első mesterem apám volt. Nem volt valami jó zongorista, mert ifjúkorának nehéz körülményei korán megfosztották a gyakorlás lehetőségétől. De tudott még annyit, hogy a zongorázás alsóbb ismereteire megtaníthatott. Hévvel, de egyben nagy türelmetlenséggel is tanított. A taktust pecsétgyűrűjével verte, s ha elvétettem, akkor bizony a pecsétgyűrű ujjaim bütykén koppant. Karácsonyra már négykezest játszottam vele az ámuló család előtt: a könnyűvé desztillált Norma-nyitányt meg az [„Alpenrausch und Edelweiss"] című érzelmes zenedarabot.
A zenéről és a zongoráról még sokszor lesz szó ezekben a feljegyzésekben, hiszen életem fontos elemeivé váltak, olyan baráttá és örök útitárssá mint az erdő és a könyv.
Gustav Damm (1830-1904). Német és angol nyelven kiadott zongoraiskolájáról ismert.
Alpesi mámor és havasi gyopár