1899-ben betöltöttem hatodik évemet, és ezzel halkan becsukódott mögöttem a sokszobás élet első szobájának ajtaja. Helyette kinyílt egy új, tágasabb helyiség ajtaja, a tanteremé. Ősszel beírattak az evangélikus elemi első osztályába.
A fontos aktus emléke szinte teljesen kifakult emlékezetemből. Csak {a nagy vizsgateremre} emlékszem, ahol a beíratás folyt, és ahol Luther Márton életnagyságú képmása, melléhez szorított Bibliával szigorúan figyelte a beiratkozó gyerekeket. No meg emlékszem az első palatáblámon fityegő kis szivacsra, amint az évek sűrűjén át még ma is integet felém, és ma is hallom a palavesszőnek, a „griffli"-nek éles karcolását, amint oldalt kidugott nyelvvel az első betűket rovom a míniumvörös vonalzás közé.
A bástyafalra néző osztály képe is feldereng, benne Bünker Rajnárd tanító úr alakja. Magas, választékosan öltözött férfi volt, őszbe vegyülő, szegletesre nyírt szakállal, szelíd szemmel, ezüstfogantyús ébenfabottal. Akkor még nem tudtam, hogy a Múzeumnak is igazgatója és híres népmesegyűjtő, aki vasárnaponként összeül az öreg Kern Tóbiással, a mesemondó utcaseprővel, hogy könyvbe gyűjtse Tóbiás kifogyhatatlan mesekincsét.
Bünker Rajnárd mestere volt a hangos szó nélküli fegyelmezésnek. Hogyan csinálta, hogy megtanultunk írni és olvasni, már nem tudom. Észrevétlenül belelopta annak a hatvanegynéhány mindenfajta gyerkőcnek az üstöke alá nemcsak a magyar betűket, hanem a szálkás gót betűvetés tudományát is, úgyhogy az év végén, a vizsgán, a szülők büszkén adhatták kézről-kézre a gyermek-gyászjelentésekre emlékeztető, kékkeretes vizsgalapokat, melyeken kézírásunkban, a hajszálvonalak és vastagítások szép váltakozásában súlyos mondatok pompáztak, mint „Magyarország nem volt, hanem lesz! - vagy gót betűkkel:[ „Der Herr ist meine Zuversicht."]
Az Úr az én bizodalmam. Vagy: Tebenned bízom, Uram!