Gázsit már hónapok óta nem kaptunk, a Vöröskereszt könyöradományaiból tengődtünk, s így pénz nélkül vágtunk neki az 1919-es évnek, „a megváltás évének". Akárhogyan is, de valahogyan pénzt kellett kerítenünk, mert már kilátszott a lábujjunk a csizmából. Sokan a városban találtak mindenféle munkát, pékségben, vendéglőben, iparosoknál. Voltak, akik elszegődtek a közeli bányákba. Mi, a „művészcsoport" naivul a művészettel akartunk pénzt keresni. Képkiállítást rendeztünk a városi reáliskolában január 8-15-ig. Szívpezsdítő hét volt. Csak a „Testőr" előkészítésének mámorához lehetett hasonlítani azt a boldogságot, amely a képek kiválogatása és elrendezése közben elfogott bennünket. Néhány napra nem kellett „felesleges embereknek" éreznünk magunkat. Egy kis önhittséggel papoknak, a kultúra felszenteletlen papjainak képzelhettük magunkat.
***
Vérmes reményeink nem váltak valóra. Eljött ugyan néhány pedagógus és a kultúrának elkötelezett pár szolgája, a kíváncsiság becsábított néhány nyugatról idemenekült öreg hölgyet, akik boldogok voltak, hogy zongoraszó mellett, képek között az én kétnapos szendvicseimet majszolhatták, de mindez kevés volt a csizmatalpaláshoz. Valamelyest fellendült az üzlet, amikor a japánok, amerikaiak, kanadaiak s az egyéb missziók és intervenciósok megtudták, hogy ebben a távol-keleti sivárságban európai művészet is látható. Akadtak vásárlók is, akik nem sajnáltak néhány yent vagy dollárt, hogy ebből az egzotikus tárlatból egy-egy darabot megszerezzenek.
A legnagyobb sikere annak a festőtársunknak volt, aki két aktképpel szerepelt. Eleinte nem tudtuk mire vélni, hogy váratlanul özönleni kezdtek a kiállításba a japán katonák. Amikor aztán láttuk, hogy kidagadt szemüveggel a két aktkép előtt tömörülnek és izgatottan tárgyalnak valamit, akkor eszünkbe jutott, amit a japánok erotomániájáról hallottunk. Végre az egyik japán, aki gügyögött valamit angolul, megkérdezte, hogy mennyibe kerül egy ilyen kép. Az árat nem találta magasnak, azonban speciális kívánságai voltak az ábrázolt hölgy fekvését illetően. Ha egy ilyen képet kaphatna, akkor megtoldaná a vételárat. Mit csinálhatott a festő? Vállalta. Attól kezdve megindult a yenek áramlása, mert egymásnak adták a kilincset, nemcsak a kiállításban, hanem utána a barakkban is a kis sárga katonák, úgy hogy a festő az Ars amandi valamennyi pózát kénytelen volt megörökíteni és még néhány távol-keleti adalékok is.
***
A háborúnak vége volt. de nem a halálveszedelemnek. Dúlt az ázsiai influenza Japánban, az újságok tele voltak riasztó hírekkel az áldozatok gyorsan növekvő számáról. Az intervenciós japán seregek katonái szájuk és orruk elé kötött fehér védőmaszkkal jártak, ami kísérteties látvány volt, ha nagy kötelékben kacsáztak végig a városon. Hivatalosan tagadták a hatóságok a járvány kitörését, de a levegő a japán tábor körül mind gyakrabban telt meg azzal az édeskés, émelyítő, égett hús-szaggal, melyet már a berezovkai japán halottégetésekből ismertünk.
Egyelőre még más dolgok terelték el a figyelmünket a veszedelemről. Február első napjaiban a japánok lefoglalták lakóbarakkjainkat, miért is át kellett költözködnünk a város túlsó szélén lévő romos csitinszki táborba. Napokig cipekedtünk és rendezkedtünk, de végül mégsem bántuk meg a cserét, bár ezekben a barakkokban a priccsek emeletesek voltak.
***
Zúgva megjött a tavasz, a szennygleccserek a barakkok körül felolvadtak, a latrinák kiáradtak, bűz- és miazmafelhők feküdtek a táborra. De körül kizöldült a sztyepp. Azután megindult az eső és hat héten át naponta gondoskodott a feneketlen sár fenntartásáról. Az óceán felől meleg párafelhők érkeztek, minden csepegett, szortyogott, a takarók, ruhák megnyirkosodtak. A cipők kizöldültek a penésztől, a gyufafejek szétáztak, az embereket meg a bélgörcs facsarta. Mindezt betetőzte az ugrásszerűen fokozódó infláció és az ellátás csődje. Segélykiáltásaink mindenütt siket fülekre találtak, kérésünket, hogy a japánok vegyék át a tábort, mint azt már egy másik táborral tették, nem teljesítették. Odahaza kikiáltották a Tanácsköztársaságot, Románia offenzívát indított Magyarország ellen, postám már két év óta nem érkezett. A testi és lelki összeomlás lebegett felettünk.
Mi most sem adtuk fel a harcot. A barakk mellett egy kis kertet ültettünk, ott tanulok most már – csehül. Már azzal ugratnak a többiek, hogy rettegek a hazaszállítástól, mert még nem tanultam meg japánul.
Nem. Japánul nem akartam megtanulni, bár alkalmam lett volna rá. Egy napon ugyanis beállított a barakkba egy nyiszlett kis japán hadnagy. Szemüveges, fekete szeme rebbenő, szája tele aranyfogakkal. Soká nem értettük beszédét. Amikor végre megállapítottuk, hogy nem japánul szól hozzánk, hanem – hite szerint – oroszul, akkor nagy nehezen rájöttünk, hogy angol nyelvmestert keres. Pepivel közösen elvállaltuk, s ez jó is volt így, mert egy ember nem bírt volna Szomeya-szannal.
Két érzés viaskodott benne: a tisztelet az európai kultúra iránt és a kisebbségi érzés az európaiakkal szemben. Apró növését azzal akarta kompenzálni, hogy rögtön felült a priccsre, ahol aránytalanul hosszú felsőteste nagyobbnak mutatta, mint valójában volt. Mint a legtöbb japán, tele volt mohó tanulási vággyal, de egyben nagyfokú türelmetlenséggel is. Ez a türelmetlenség tette sokszor kibírhatatlanná, mert ő akarta előírni a tanmenetet, s ha a harmadik lecke anyaga nem nyerte meg tetszését, akkor dühös türelmetlenséggel át akart ugrani a kilencedik leckére. Nem szabad elfelejteni. hogy a tanítás oroszul folyt, mint súlyosbító körülmény.
Amellett Szomeya-szan állandóan gondterhelt volt, telve rettegéssel, hogy itt kell elpusztulnia ebben e szörnyű országban, ahol nincsenek virágok és virágzó fák. Nevetni senki sem látta. A bajtársak növekvő ingerültséggel figyelték küzdelmünket a komor „sárgarépával", s a helyzet már kezdett kritikussá válni, amikor a nyár derekán Szomeya-szant, aki egyébként odahaza Nagaszakiban újságíró volt és vesződségünket hasznos ajándékokkal honorálta, elvezényelték, úgyhogy többé már nem láttuk. De mosolytalan alakja tovább élt bennem, olyannyira, hogy később egy kisregényt írtam róla „Szomeya-szan nevetett" címmel, amely egy 1935-ben megjelent novelláskötetem címadó elbeszélése lett.
II. rész, 3. fejezet