„Életem egyik legemlékezetesebb napja ez a most említett október 15-e.”

Életem egyik legemlékezetesebb napja ez a most említett október 15-e. Vasárnap volt, és én, mint mindig, az erdőt jártam reggeltől délutánig. Hazafelé jövet hol örömtől ragyogó, hol aggódva suttogó csoportokat láttam az utcán. Végre egy ismerőstől megtudtam, hogy Horthy kormányzó rádiószózatban bejelentette a fegyverszünet kérését.

Valami nagy, boldog érzés áradt fel bennem, de rögtön utána, mint a váltóláznál, végigborzongott rajtam a gondolat, hogy a németek a Dunántúlon ellen fognak állni, és így hadszíntérré leszünk. Szervesen csatlakozott hozzá a másik gondolat, hogy a nekik gyanús elemeket le fogják tartóztatni. Hazaérve kinyitottam a rádiót, és egy hátizsákba gyorsan összecsomagoltam a legszükségesebb holmit arra az esetre, ha menekülnöm kellene.

Eközben a rádióban furcsa dolgok történtek. Katonanóták, harcias indulók hallatszottak, később német dalok, majd Veress János (mint később kitűnt, apokrif) helyesbítő parancsa a harc folytatására, még későbben a mind sürgetőbben megismételt felhívás: „Beregffy-Berger vezérőrnagy jöjjön azonnal Budapestre!"

Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy valami tragikus fordulat történt, de azért mégis meghűlt bennem a vér, amikor este 9-kor, egy eddig ismeretlen induló után a „nemzetvezető testvér", Szálasi Ferenc első számú hadparancsának vészjósló szóbukfencei hemperegtek végig a szobán. Egy nehéz, fájó érzés egy időre odaszegzett a karosszékhez, aztán nekiláttam íróasztalom kitakarításához, egyes írások eltüntetéséhez.

Amikor lefekvésre készültem, az éjszaka csöndjét szokatlan lárma verte fel. Autók robogtak minden irányban, izgatott hangok kiabáltak, zseblámpák villogtak leállított autók körül, fényszórók kutatták az eget. Lefeküdtem és igyekeztem, az őszi erdőre gondolva megnyugodni. Elaludtam.

Hirtelen arra ébredtem, hogy valahol erősen csöngetnek. Az órára néztem. Fél kettő volt. Ebben a pillanatban erőszakos, hosszú csöngetés vijjogott bele az éjszaka csöndjébe.

Tehát mégis! Értem jönnek. Belebújtam a reggeli köpenybe, kivilágítottam az egész lakást és a bejárati üvegajtóhoz mentem. A tejüvegre három sötét árnyék rajzolódott és két géppisztoly csöve. Kinyitottam az ajtót. Egy fiatalember lépett be fekete egyenruhában, csizmásan, pisztollyal, karján Árpád-sávos nyilaskeresztes szalaggal. Mögötte két SS-legény nekem szegzett géppisztollyal. Sötét arcuknál csak fekete formaruhájuk volt sötétebb.

A fiatalembernél lista volt.

–Becht Rezsőt keressük!
–Én vagyok.
–Tessék felöltözni és velünk jönni!

Utánam jöttek a hálófülkébe és míg öltözködtem, körülállták az ágyat. Az egyik SS szemével végiglegelte a lakást. Úgy éreztem, vizuális erőszakot követ el képeimen, könyveimen, zongorámon. A másik egy német művészettörténeti könyvben lapozgatott, amely ott feküdt az ágy melletti asztalkán.

– Vihetek takarót?
– Nem szükséges.
– Írhatok néhány sort a takarítónőnek?
– Írhat!

Egy cédulára felírtam, hogy éjjel elvittek, értesítse testvéreimet. Aztán teletömtem zsebeimet cigarettával. A lépcsőn lemenet éreztem, hogy minden lakásajtó mögött ott lapulnak visszafojtott lélegzettel a lakók. Lent az utcasarkon, a hűvös, nedves éjszakában, egy nagy teherautó várt. Körülötte izgatott nyilas-suhancok élvezték az uralom átvételének mámorát és a nyakukban lógó német géppisztolyt. Az SS-legények, mint régi szakemberek az éjjeli emberrablásban, unottan ődöngtek.

– [Los, los, sonat werden die übrigen Schurken noch unjeduldich!] – ripakodott rá az egyik, és intett, hogy kapaszkodjam fel hátul az autóra. Feltornásztam magam és beugrottam a ponyvával fedett kocsi belsejébe, ahol jobbról-balról egy-egy SS-pribék fogadott pisztollyal és arcomba irányított zseblámpával. Intettek, hogy üljek le a benzineshordók mögé a sarokba és ne merjek szólni a többiekhez, különben... Csak most vettem észre, hogy a homályban már két sorstárs ül magába roskadtan. Nem lehetett felismerni őket.

A teherautó megindult az Alsólőver utcán végig a Balogh-Kovács utcába. E. G. van soron, gondoltam. Úgy is volt. Egy negyedóra múlva már ott gubbasztott mellettem. Most dr. T. F. következik, gondoltam. Nemsokára fel is kapaszkodott közénk.

Robogtunk vissza a város felé és megálltunk É. H. főmérnök lakása előtt. A csöngetésre fény gyulladt ki az egyik ablakban, de rögtön ki is aludt. Újabb csöngetésroham. A házban nem mozdult senki. Elkezdték verni a kaput puskatussal, csizmasarokkal. Semmi eredmény.

Az egyik SS szitkozódva leadott néhány lövést. Csönd. Tanakodtak.

– Kössetek egy kézigránátot a kapukilincsre! – hangzott a parancs.

Megtörtént.

– Fedezékbe!

Mindnyájan elhúzódtak. A foglyok is lebújtak a gépkocsi oldalfalai mögé, csak én, aki legközelebb voltam a gránáthoz, én nem lapulhattam le, mert a benzines hordók szorosan körülfogtak. így csak lehajtottam a fejemet és számoltam.

– Kilenc... tíz...

Az éjszakát hatalmas robbanás verte fel. A kocsi megtelt füsttel. Megtapogattam magam. Nem történt bajom. A nyilasok nekiestek a kapunak, de az csak nem engedett.

– Dupla [ládungot]!
– Fedezékbe!
– Kilenc... tíz...

Óriási csattanás, füst! Megint nem történt bajom. Benyomultak. Üvegcsörömpölés, recsegés, ordítozás. Aztán hozták Henriket.

– Hány ilyen csibészt hoztok még? – kérdezte az egyik SS budakeszi kiejtéssel, röhögve.
Ez volt az utolsó – felelte rá a főnyilas.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva