A férfi a padon mérhetetlen kincsek tárházában érezte magát. Ez az érzés mindannyiszor elfogta, valahányszor kiszabadulhatott a város falai közül az erdőre, tóra, mezőre, tengerre. Amíg a többiek a pénz, a hatalom, a rang múló és veszedelmes gyönyöreit hajszolták és idő előtt belerokkantak ebbe a szenvedélybe, vagy belegonoszodtak a méltatlan harcba, addig ő egy vízszintes és egy függőleges életet élt, s így igyekezett emelkedő spirálison maga alatt hagyni az élet szittyós lapályát.
Vízszintes élete kevésvízű patak módján kényszeredetten folydogált a gépek robajától reszkető gyár irodájának falai között. Ennek a pataknak a partjai kopárak voltak, nem nőtt ott más, csak számok, rendeletek, üres unalmak és törpe bosszúságok bozótja. Néha a patak megrekedt a kövek közt és tócsákban poshadt, máskor valami gazdasági vagy történelmi felhőszakadás felduzzasztotta. Ilyenkor zúgott, kavargott, míg újra meg nem nyugodott és vissza nem tért unott medrébe. Ez a vízszintes élet a függőleges élet ára volt. Ő volt a kifutópálya, amelyen – mint a repülőgép – fel lehetett lendülni a magasba. Nem volt könnyű átváltani az egyik irányból a másikba. A kenyeret adó robotmunka után nap mint nap le kellett küzdeni a vízszintes irány leláncoló erejét, le kellett rázni a sarat, a tapadó göröngyöket, melyek nehezékként fékezték a szárnyalást.
...
Halkan csobogott lábainál, néhány lépésnyire a padtól egy kis erdei patak, a Kecske-patak, vízszintes életének szabadabb mása. Egy ideig nézte a víz folyását, aztán botjával egy erélyes vonalat húzott a nedves avarba, mintha valami számoszlopot akarna lezárni. – Ezzel végeztünk! – mondotta hangosan. – Most már csak össze kell adni. Mélyet lélegzett és simogató tekintettel nézett körül, mint az, aki hosszú vándorlás után célhoz ért.
...
Valamikor, gyermekkoromban, karácsonyra egy bűvös hengert kaptam… Kaleidoszkópnak nevezték a felnőttek. A mai gyerekek nem ismerik… Talán már csak régi padlások limlomja közt található… Ebben a hengerben tükrök voltak és színes üvegdarabkák. Ha belenéztem, mint a távcsőbe és a fény felé fordítottam, akkor csodálatos, tarka csillagokat láttam benne… És ha forgattam, akkor mindig más és más csillagokká rendeződtek az üvegdarabkák… nem tudtam betelni velük… Gótikus templomok üvegrozettáiban láttam később viszont őket…
– Igen, a kaleidoszkóp. Jó volna még egyszer eljátszogatni vele…. De most üvegdarabkák helyett mást kellene a tükrök közé rakni. … Életet – a magam mögött hagyott életút színes darabkáit… Emberek, tájak, gondolatok, örömök és szenvedések, ízek és illatok, hangok és csengések szilánkjait, fényeit és árnyait… Ezekből kellene csillagokat alakítani… sokféle csillagot… és mindegyiknek lenne hangja is…. Nagyismétlést kellene tartani az Életből a záróvizsga előtt…
Felállott és egy pillantással elbúcsúzva a völgytől, megindult a meredek úton az őszi fényben. Az út felében meglepetten megtorpant. Egy cserbokor alatt, a nedves avar közt, egyetlen szál vörös virág izzott. – Ciklámen! Egy elkésett ciklámen! Még sohasem találtam ilyen későn cikláment! Lehajolt a virág fölé és sokáig elnézte. Úgy érezte, hogy kaleidoszkópba tekint és elmúlt nyarak színeit, illatait és örömeit látja ciklámenszirmokból csillaggá formálva. Aztán már az elkésett ciklámen hangját is hallotta. Ezt mondta: Amíg csak egyetlen ember is marad, aki megért és akinek örömet okozhatunk, addig sohasem késő.
Gyermekkorom élményeit eleveníti meg. Erdő, Kecske patak, ciklámen és a "bűvös henger", ami nekem is volt. Belenéztem, és mindenféle csodálatos képet láttam.