„Mert csodálatosan mámorító érzés a veszély szüneteiben az életnek örülni.”

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

Nem féltem. 1938-ban, még megdermesztett az Európa körül settenkedő háborúfarkas lefojtott üvöltése. Most, amikor benne éltem a hordában és bármerre néztem, mindenünnen bűzös torkok és véres szemek meredtek rám, most fásult nyugalommal jártam köztük. Az élet veszélyezettsége olyan nagy volt, hogy a képzelet már meg sem kísérelte felmérni.

A felüvöltő szirénák persze azért feszesre húztak az íjat, hogy a lélek nyila az adott pillanatban felrepülhessen, de amikor a lefújás az íjat elernyesztette, akkor a lelket boldog borzongás remegtette, hogy íme mégsem kellett elröppennie.

A légitámadások közül eddig csak az elsőről számoltam be, holott jött még néhány.

1944. december 18-án délután kaptuk a másodikat. Akkor meg kellett tudnunk, hogy nemcsak a vasútállomások és a gyárak lettek célponttá, hanem a soproni hegyoldalak, az erdők és a lőverek is.

Csak néhány percig tartott a sűrűszövésű bombaszőnyeg felterítése. A pince kőpadlójára görnyedt testek fölött éppen csak végigsuhant néhány vészes dübörgés és máris csönd lett odafönt. De ezalatt a néhány pere alatt rommá lett a Lőver-szálló és gránáttölcsérrel telt meg a soproni táj a Turista-szállótól a Felsőlőverek végéig.

A bombák földet táncoltató robajánál is vészesebb az a csönd, az a siket némaság, amely a támadást követi. Minden megáll: a szív, a vér, az agy. Merevgörcsben fekszik a város. Új sebei, mint kifolyt szemek merednek az égre, ahol sárgásszürke porfelhők – a megölt házak fakó lelkei lebegnek. A pincékben görcsös kezek vizes rongyot szorítanak a szájra, mert a síri sötétségben az enyészet szaga fekszik a tüdőre.

Meghalt az élet, kihalt a föld, a nap is kialudt és megtagadja elfajzott bolygóját.

De még mielőtt a csönd végleg kioltana mindent, valahonnan kitámolyog a föld alól az első ember. Ruhája fonnyadt, poros, teste görnyedt, mint barlanglakó őséé, arca valami szörnyű kicsapongás torz vonásait viseli, és míg szeme még bambán tájékozódni próbál, szája már félszeg mosollyal köszönti a megmaradt életet.

Ha egyszer netán mégis visszatérne a biztonságos élet kora, az eseménytelenség poshadt taván ringva talán még vissza fogunk vágyódni ezeknek a napoknak gyilkos izgalmaiba, viharzó kalandóceánjára. Mert csodálatosan mámorító érzés a veszély szüneteiben az életnek örülni. A mámornak ezt a fajtáját még a harctérről ismertem. A hazárdjátékosok kéjes szédülete ez, a botcsinálta hősök büszkesége, a kalandvágyó kamaszok lelkendezése.

„Lelkendezés" – ez a helyes kifejezés arra a sátáni érzésre, amely a pusztulás közepette a megmaradt ember szívét, mint valami megvadult kovász puffasztja. Bűnös ujjongással áll a romok között, győztesként, és néha még azon is rajtakapja magát, hogy bizonyos csalódás tölti el: – többet várt a bombák munkájától, alaposabb pusztulást. De ez már a kárvallott ember feltörő elkeseredése, aki maga is baltát ragad, hogy teljessé tegye a rombolást.

Aztán jön a feleszmélés, a kijózanodás, az aggodalom azokért, akik más pincében bújtak meg. Máris útban vagyok a kertem felé. Nagyon lehet sietni a szív dobpergésére. Egy negyedóra múlva már a fáim között vagyok. Itt-ott egy alumíniumszalag-gubanc az ágak között, itt-ott egy repeszdarab nyoma a törzseken, valami komor csodálkozás a fenyők sötét arcán, – de egyébként minden a régi. De négy kerttel odébb négy bombatölcsér tátong.

Tovább! Sikamlós, ragadós agyagot dagasztva, kicsavart gyümölcsfák között mindig tovább a soproni lőverek kedves, sövényszegte útjain. Először csak sóhajtva, később nyögve, végül tompa fásultsággal kerülgetve a krátereket, bennük egész házacskák romjai. Mintha mindörökre megölték volna a soproni tavaszt, nyarat és őszt.

A Lőver-körúton vízzel telt tölcsérek, fel nem robbant ezerkilós bombák, fenyő- és tölgytetemek. A Lőver-szálló fantasztikus romjai a krátermező közepén szinte hallhatóan jajonganak, mellettük, a Szegő-villa téglahalmaza alól most emelik ki tizenegy ember hulláját. Négy kis gyermek fekszik véresen a csapzott füvön, apjuk és anyjuk holtteste mellett...

A második bombázás meggyőzte a várost arról, hogy az első nem volt véletlen, s hogy a háború immár minden rémét ránk szabadítja. Fel kellett készülni a végsőre.

Eddig a város egy nagy hangyabolyhoz hasonlított, most hirtelen óriási pályaudvar képét vette fel. Az emberek reggeltől estig bőröndökkel és takarókkal rohantak valahonnan valahová, vagy csoportokba verődve álldogáltak a nagy borpincékből légo-hellyé átalakított menedékek közelében.

Az álldogálók zömét, a Budapestről idemenekült miniszteriális urak és családjaik alkották. A fél város „méltóságos" és „kegyelmes" urakból állt, akik a tragikus operett utolsó jelenetére itt gyülekeztek össze, hogy párnázott ajtójú szobák helyett kopott iskolapadokban kuporogva fenntartsák az „ország" illúzióját, amíg az utolsó vármegye is kisiklik alóluk és a függöny legördül.

Ők már átélték az otthontól való elszakadás megrázkódtatását. Már nomádok voltak, mindig ugrásra kész továbbvándorlók. Ezért fölényesen nézték a bennszülöttek lázas szaladgálását, akik otthonaikat vagy azok romjait nem akarták elhagyni, de még nem tudták, hogyan viselkedjenek a felfoghatatlan helyzetben és hogyan védjék meg javaikat és magukat a propaganda által ördögi mértékre torzított vörös veszéllyel szemben.

Akiknek még megvolt mindenük, értetlenül nézték a kibombázottak fanyar nyugalmát. Voltak köztük, akiken szinte meglátszott, hogy megkönnyebbültek, mert megszabadultak egy kínzó gondtól: – a javak féltésének gondjától.

- Sohasem hittem volna, hogy ilyen könnyen lehet elviselni egy egész élet szerzeményeinek elvesztését –, mondta nekem egy egyetemi tanár.

Ők már a csapás narkózisában éltek, a seb még nem ért rá sajogni, no meg öntudatlanul, vagy tudatosan arra vártak, hogy mi is az ő sorsukra kerüljünk, s ez a tudat annyira megvigasztalta őket, hogy még ők akartak megvigasztalni bennünket. Mint az operált az operáció előtt állót.

És bizony néha szinte már irigyeltük őket, amikor huszadszor csoportosítottuk át ruhatárunkat öt különféle hely között, hogy legalább valami maradjon, ha a bomba az öt közül négybe belevág. A könyveimmel volt a legtöbb gond. Melyiket mentsem és hova? A kerti ház már tömve volt velük, de a kétség folyton arra késztetett, hogy a legkedvesebbeket újra hazahozzam, majd másnap mégiscsak kivigyem. Ott is vesztek egy szálig. Illetve nem egészen, mert Lao-ce Tao-te king-je ott maradt a kertiház padlóján, szeges csizmáktól megtaposva. Amikor felemeltem, hogy letisztítsam, azon az oldalon nyílt ki, ahol Lao-ce ezt mondja:

[Doch wer nicht mehr am Leben hängt
ist weiser, als wer nach ihm drängt.]

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

Mégis, aki nem lóg már többé az életen, bölcsebb, mint aki utána nyomul.

Comments

Kovács Péter | 2018. január 22. 21:20

Nagyszüleim házában voltunk a Honvéd úton. Azt hittük, hogy ott biztonságban
vagyunk. Akkor döntötték el szüleim, hogy kimegyünk a Fertőre, nagybátyám
házába a stégre. Ott vészeltük át a többi bombázást.

Friedrich Rezső | 2018. január 22. 23:37

"Aki már nem csüng az életen, bölcsebb, mint aki harcol érte."
(talán jó lesz a ferdítésem)

A bejegyzés létrehozása: 2018. január 22.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.