Ám, édesanyámtól levél érkezett, hogy segítségre van szüksége az apostagi gazdaságban. Erre bazírozva kérvényt küldtem be [dr. Simon László főigazgatóhoz], hogy koros és gyenge egészségi állapotban lévő özvegy édesanyámnak az apostagi föld gondozása céljából segítségre van szüksége, és ezért engedje meg, hogy Sopront elhagyva Apostagon tartózkodjam. Az engedélyt megkaptam, de úgy emlékszem, hogy 12 napra. Elhatároztam, hogy a győri és a budapesti bombázások következményeit a helyszínen alaposan megnézem, hogy ne csak az újságokból, hanem szemtanúként is tudjam, valójában mi is történt.
Győrben tehát megszakítottam utamat. A győri Duna-parton és főleg az átellenes Révfaluban sok ház romba dőlt. Volt, amelyik egészen összeomlott. Egy másiknak csak alapja maradt meg, a többi része eltűnt. Volt olyan, amelyik csak megrepedezett, illetve részben le is égett. A Duna-partot inkább sorban érte a támadás. Révfalut szétszórtan. Amikor így nézelődtem, előjött egy ember, akivel beszédbe elegyedtem. Több ujja hiányzott mindkét kézfején. Elmondta, hogy ujjait vesztette el, hogy egy leesett, de fel nem robbant bombát akart „kicsavarozni”, hogy a töltetet kiszedve azt ártalmatlanná tegye, és a gyutacs közben a kezében felrobbant.
Alig hogy Budapestre értem, és Mamát, Manci húgomat üdvözölve megreggeliztem, megszólaltak a szirénák. Azt a három órát, amíg a légi veszély tartott, a ház pincéjében töltöttem, az idő egy részét egy hordágyra dőlten végigaludva. Utána végigszaladtam kétszer is az Andrássy utat és a Városliget elejét. Különösen az Andrássy útnak a Városliget felé eső vége kapott találatot. Az itt lévő szép, de kisebb, csak egy-kétemeletes épületeknek, villáknak majdnem mindegyike bombasérült volt. De úgy látszik, a bombák nem voltak nagyon nagyok, no meg a villák is jobb, ellenállóbb anyagból épültek, mert a bombázás következtében hol csak a tetőzet ment tönkre, hol egy erkély volt leszakadva, vagy omladékká vált a feljárati lépcső stb., de az épületek pusztulása sehol sem volt teljes.
Ebben az időben naponta már csak egy vonat indult Apostagra, délután 3 órakor a Keleti pályaudvarról. Erről nem tudtam, és így a vonatról lekéstem. Ám villamoson leutaztam Pestszenterzsébetre, ahol a vonatot még elértem. Érdekes, de igen szomorú látvány volt itt az elpusztított, romba dőlt ipartelepek hosszú sora, helyükön bombatölcsér bombatölcsér mellett, soknak alján víz is, mint egy kis tó.
Apostagon általában egész nap a szőlőben dolgoztam. Kapásunk családjával, a Kocsis családdal szedtük a gyümölcsöt, főként almát. Időnként megszólaltak a Duna túlsó oldalán a dunaföldvári szirénák, légi veszélyt jelezve vagy lefújva. A szirénák hangja nálunk 15 km körüli távolságban is jól hallható volt. Jó almatermés volt ebben az évben. Gyönyörű tüköralmák. A légi veszély jelzésre a szőlőben szétfutottunk olyan nagyobb fák alá, amelyeknek lombja elfödött bennünket. A fák alatt lefeküdtünk a homokra. Hamarosan jellegzetes zajjal, sokszor elég alacsonyan áthúztak fejünk felett az ellenséges gépek. A légi veszély ideje alatt nem mertük a gémeskutat használni, mert híre járt, hogy egyik – tőlünk nem messze fekvő – tanya éppen azért kapott légitámadást, mert az ellenséges repülők a kút hajbókoló rúdját valami légoltalmi alkalmatosságnak vélték. Ez a kút, a körülötte lévő épületek és a bentlakók mind a támadás áldozatai lettek.
Az almát azután a Kocsis család, illetve a földünk egy részét felesben munkáló Benke kertészék hol az apostagi, hol a [vecsei] piacra vitték eladni. Az egyik nap én is átmentem a vecsei piacra megnézni az eladást. Gyönyörű szép idő volt. Vecsén megfürödtem a Dunában. Más nem fürdött, legfeljebb távolabb egy-két gyerek, azok is egészen a parton. Sekély volt a víz, ezért mélyen bent a parttól lubickoltam, amikor egyszerre megszólaltak – légi veszélyt jelezve – a dunaföldvári szirénák. Nosza, ki a partra. Senkivel se törődve gyorsan le a fürdőnadrágot. Törölközés nélkül felhúztam a felsőnadrágot és az inget. Fel a cipőt. A harisnyát kézben, a nyakkendőt zsebre, és át a töltésen. Beestem az első házba. Székkel kínáltak. Ott egy csepeli özvegyasszony elpanaszolta, hogy őket már kétszer kibombázták. Most Vecsére vannak kitelepítve. Nekik személy szerint semmi bajuk nem lett, mert az asztal és az ágyak alá bújtak. A kisgyermekek a szerényekbe. Tanulságos eset. Egy másik esetet így adott elő: „Amikor megszólaltak a szirénák, hirtelen egy óvóhelyre rohantam. Az óvóhelyen 171-en voltunk. De mintha valaki azt súgta volna nekem: „Te ne maradj itt.” Erre mondtam az őrt álló légóparancsnoknak: „Rosszul vagyok, ki szeretnék menni.” Ő azonban visszakergetett s mondta, hogy talán bolond vagyok. Ám egy őrizetlen pillanatban mégis kiszöktem. De nem jutottam messzire. Hatalmas dörrenés reszkette meg a levegőt. Az óvóhelyet telitalálat érte. A bent lévők mind odavesztek. Tenyérnyi darabokban, vödrökbe rakva temették el őket. Én meg csaknem eszemet vesztettem.”
Letelt az Apostagi 12 nap. Énbennem viszont annyira elhatalmasodott „az utazási láz”, hogy hazatérésre most is körutat választottam ki. Nem Budapesten át utaztam vissza Sopronba, hanem az akkoriban nem rég a szerbektől visszakerült Szabadkára utaztam. Ezt a szép várost alaposan megnéztem. Amikor kifelé sétáltam a temetőhöz, sorban egymás mellett sok nyitott ablakú ház előtt haladtam el. Mindegyikből a rádió hangja hangzott ki az utcára: „Légi veszély Sopron … légi veszély Szombathely .. stb.
Szabadkáról tovább utaztam dél felé a telecskai dombon, a Ferenc csatorna bájos vidékén át. És már északkelet felé, szóval visszakanyarodva Zomborig jutottam. Ezt a kedves, szép várost is bejártam. Hajnali 3 óráig az időt a város ismételt bejárásával és az állomás előtti parkban töltöttem el.
Világos lett, amire a vonatból Baján kiszálltam. A város magja elég messze van az állomástól, már a Duna egyik ága mellett. Még a bevezető úton nézelődtem, néztem a házakat, amikor oldalról mellém lépett egy csendőr és letartóztatott: „Kövessen!” Egy emeletes épületre ki volt írva, hogy: „Csendőrségi laktanya”. „Ide megyünk?” kérdeztem, mire a csendőr így válaszolt: „Hogyan, hát már azt is tudja hová megyünk?”
Bent a csendőrségi épületben a csendőr megállást parancsolt. Én az éjszakai utazástól fáradtan nekitámaszkodtam egy asztalnak, mire a csendőr rám rivallt, hogy álljak vigyázzban, és egyúttal kézmozdulattal jelezte, hogy máskülönben fel fog pofozni. Rövid idő múlva egy csendőrtiszt elé vittek. Addigra átvizsgálták elkobzott csomagjaimat. Behívtak az irodába egy embert, és megkérdezték tőle, hogy ismer-e engem? „Igen ismerem!” – válaszolta. „Hol találkoztak?” Mondom: „Győrben, amikor néztem a bomba sújtotta házakat.” „És miért nézte?” – volt a következő kérdés. „Mert kíváncsi voltam rá” feleltem. Kiderült, hogy ez (a most is hirtelen felbukkant) ember jelentett fel engem, hogy kém lehetek, aki az ellenségnek jelenti, hogy a bombázások mennyire sikerültek. A pénztárcámban talált használt villamosjegyekből azt akarták kihámozni, hogy hol és merre járhattam. Ám megtalálták a levélpapírjaim közt a főigazgatóhoz intézett szabadságkérő levelem fogalmazványát is. Azon kívül volt nálam egy kimutatás, hogy legalábbis (mindkét ágon) a nagyszülőkig zsidó ősöm nem volt. Nevemet emellett megtalálták a középiskolai tanárok névjegyzékében. Ezek után a csendőrség három vezetője egymás mellett állva ünnepélyesen bocsánatot kért tőlem a téves letartóztatásért, azonban figyelmeztettek mégis, hogy túlságosan kevés igazolvánnyal utazom.
Ez a közbejött esemény annyira megfélemlített és elkedvetlenített, hogy Baja városára tovább már nem voltam kíváncsi. Inkább az állomáson időztem pár órát a kaposvári vonat indulásáig. Kaposvárt alaposan megtekintettem, majd Nagykanizsán át tértem vissza Sopronba.
Az iskola ebben az időszakban a szombathelyi tankerülethez tartozott.
Dunavecse