A kötetben több írás olvasható a szerzőtől, Missuray-Krúg Lajostól (1898-1944), akiről kritikusa így írt: " ... irigylésre méltóan fiatalos heve alig bír magával, amikor érzelmeinek áradatát és gondolatainak bőségét akarja szavakba önteni." (Soproni Szemle, 1937/1.) Ezúttal a Zengő harangok címet viselő írás egy részletét osztjuk meg Önökkel:
"Istenem bűnül fel ne rója, de nekem, itt ebben a végnyugati városban kétféle hitem van. Hűséggel és szeretettel csüngök azon, amelyet apáimtól örököltem, de van egy másik is! Ennek külön áldozok, ennek külön templomot építettem a szívemben. Ez az én szépséges, drága, ősmagyar hitem!
Ebben a fanatikus magyar hitben mindannyian egyesülhetünk. Ebben mindannyian egymásra találunk, ebben összeforratlanunk és ezzel indíthatunk hadjáratot megrontóink ellen . . . És ez az én drága magyar hitem az, ami kiküldött Sopron kapujába: Ágfalva alá is . . .
- Megint zúgnak a harangok! - Akaratlanul is felidézik a nagy magyar hittevés: a soproni népszavazás előestéjét, amikor is izgatott kedélyű soproni gazdapolgár ifjak, - egykori tanulótársaim, és tüzeslelkű, Selmecbányáról menekült főiskolás bajtársaim kerestek fel és kétségbeesetten jelentgették, hogy újabban felekezeti kútmérgezők lázítanak a városban, akik csakis cseh-osztrák agitátorok bérencei lehetnek.
... És akkor szélesre tártam előttük a Fabricius-ház ablakát és csendesen, a szívem, a lelkem mélyéről szakadt szavakban felsóhajtottam. Szegény megtiport hazám,- népek keresztrefeszítettje,- ma már felekezeti fájdalmak hazája lennél?!
- Fiúk, barátaim, testvéreim, ide nézzetek! Az én ablakomból milyen csodás, békés egyetértésben áll itt vállvetve ez a két gyönyörű templom. Mindkettő olyan, mint egy-egy kőbefaragott mutatóujj, amely a vallások egy igaz lényege, az isteni igazság felé mutat.
Az egyik a finom ívelésű gótikus Bencés-templom, amelynek áttört, remekbefaragott kőcsipkéi mint finom kőfátyol csodálkoznak bele a végtelenség bársonyos misztériumába és szinte szétolvadnak a fenséges csillagfényes éjszakában.
- A másik, a leegyszerűsített, bizánci stílusban épült, evangélikus templom.
Úgy hat rám mindig e két templom barátsága, mint egy művészettel telített, finomlelkű menyasszony és egy markáns arcélű, örök harcra hivatott vőlegényé. Lelkük szava: a harangzúgás. Az egyiké búg, a másiké csilingel, De az egyik templom harangszavára a másik templom pihenő harangja mindig rezonál!
Véreim! Ebben a városban mindig békesség volt a templomok között! ...
***
Eszembe jut az események gyors egymásutánjában a hitlevés és hála ünnepe is!
... Harangzúgás tépdesi az ünnepi csöndet a nagy napon, a népszavazás napján. Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango ... ! zúgja, zengi, csilingeli a döbbenetes ünnepélyességben a sorsáért áhítatosan reszkető, sóhajban remegő város minden templomának nagy és kis harangja. A feszült várakozás, néma készülődés közepette, imádságos hangulatba olvad össze a magasságokból gyönyörű harmóniában aláhulló érchangok özöne.
Minden templomban istentisztelet, könyörgés, minden templom, imaház zsúfoltságig telik meg magukbaszállott, némán, biztatóan, kérdően és kérően egymást mérő és értő emberekkel. Egy-egy pillantásra egybeolvadnak, vagy összeparázslanak tekintetek s szemek ablakán mély bepillantást engednek a lelkekbe ...
Semmi sem zavarja meg a nagy napot. Mint minden nagy dolognál, ahol ezrek cselekszenek, ahol különböző érdekek ellentéteket domborítanak ki, fordulnak elő félreértések, csalódások, téves fogások, de a hangulat ünnepélyességét nem zavarta meg semmi sem. A soproni népszavazás nemzeti ünnepünk lett. A hűség ünnepe.
Sopron templomai hitet tettek magyarságuk mellett.
... És zúgtak-búgtak a harangok. Ujjongó hangok kergetőztek a magasban és hullottak szét, zuhantak alá a méltó cselekedet boldog tudatában ringatózó városra.
***
Két testvérlelkű templom!
Az egyikből örökszép Ave-Máriá-k hangcsipkéi, virágillat-akkordjai szárnyalnak felém, — a másikból meg kitör, zúg, hömpölyög a gályarabságba hurcolt prédikátorok dacos hitvallása, az Erős vár a mi Istenünk szélesmedrű melódiája ....
Így, lelkem ablakából, nagy, belső, ösztönös elragadtatással hallgatva e két eget-kereső melódiát: olyan e két dallam hatása, mint hatalmas vegyeskaré, amit a jó Isten dirigál ...
A női hangok selymes melegsége és a férfi hangok érces búgása olyan csodás összhangba olvadnak fel bennem, mintha minden idők zenei életének kiapadhatatlan ősforrása: a nagy Beethoven lelke kondulna meg a megpróbáltatások súlyos napjaiban testvérekké vált vallások őrtornyaiban ..."