A teljes nevem Both István Pál. 1947 január 27-én születtem Sopronban a Deák tér 65. szám alatti házban nagybácsikámék lakásában. 1949-ben a Rózsa utca 5. szám alatti volt Arany Nap fogadóban lévő szükséglakásba, majd 1955-ben a Mező utca 27. szám alatti Gombócvárba, 1959-ben pedig a Kisfaludy u. 7. szám alatti lakásba költöztünk.
Tanulmányaimat a Jégverem utcai iskolában kezdtem, folytattam a Halász utcai iskolában és befejezetem a Ferenczy utcai Kellner Sándor általános iskolában. 1965-ben érettségiztem a Széchenyi István Gimnáziumban. A Soproni Postaigazgatóságon felvételt nyertem a 403. számú Iparitanuló Intézet híradástechnikai hálózatszerelő (magyarul: tyúkbeles) levelező szakára és ott 1967-ben szakmunkás bizonyítványt kaptam.
1967-ben a Posta Hálózatépítő Üzem munkavezetője, majd 1968-ban a Soproni Postaigazgatóság Tervező Irodáján segédtervező voltam. 1968. december 22-én a behívóparancsnak engedelmeskedve sorkatonai szolgálatra vonultam be Budapestre. Ekkor még nem tudtam, hogy szeretett szülővárosomba már csak látogatóba térek vissza.
„Bent ragadtam” a Magyar Néphadsereg állományában. Különböző beosztásokat betöltve a Magyar Honvédségtől nyugállományú ezredesként távoztam. Ezt követően még visszatértem köztisztviselőként és véglegesen 2008-ban a Honvédelmi Minisztérium osztályvezetői beosztásából vonultam nyugdíjba.
Pályafutásom alatt a lakásügyi igazgatás területéről főiskolai jegyzeteket írtam, előadást tartottam az ország számos helyőrségében, vendégelőadóként pedig az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen.
2000-ben jelent meg a Lakni kell! című tájékoztató tartalmú könyven a Honvédelmi Minisztérium kiadásában és belső terjesztésében.
2005-ben a honvédelmi közigazgatásban végzett munkám elismeréseként Ferdinandy Gejza díjat kaptam.
2008-ban a Honvédelemért Kitüntető cím I. fokozatát és Hadik szablyát kaptam.
A fotózás rejtelmeivel a postai munkám során ismerkedtem meg, ennek hatására 1966-ben vettem meg a közelmúltig őrzött Exa II b fényképezőgépemet. Itt találkoztam Grabner József festőművésszel, aki akkor szintén a postaigazgatóságon dolgozott. Segített abban, hogy ne csak nézzek az objektíven keresztül, hanem lássak is. A fényképezőgépem mindenhova elkísért. Kattogtattam a vidéki munkák helyszínein, soproni városi és a környékbeli erdőkben tett sétáim során. A fekete-fehér negatívokat magam hívtam elő és nagyítottam. (Még megvan a Leningrád II nagyítógépem és az előhívó tankok is.) A fotózás mára már csak hobbi szinten maradt meg, s a telefonom tölti be fényképezőgép szerepét. Nagy öröm volt számomra, amikor családom egy negatív szkennerrel lepett meg, aminek segítségével a több ezer negatívomat és diámat digitalizálhattam. Párhuzamosan feldolgoztam a családi fényképalbumot is. Számomra megtisztelő, hogy fotóimmal és a nagyszüleimtől és szüleimtől örökölt fényképekkel csatlakozhattam a Sopron anno fotós táborához.
Manapság azonban fő foglalkozásom a 3 unokámmal és egy dédunokámmal való örömteli foglalkozás.
Budapest, 2016. augusztus 28.
Hozzászólások
Kedves Péter! Így igaz. Mindig soproniak vallottam és vallom magamat. Az ország sok településén megfordultam és ahol szóba került a származási helyem, mindig elmondtam, hogy soproni vagyok. Gyakran tapasztaltam, hogy nagy tetszéssel és tisztelettel beszéltek Sopronról és a város lakóiról.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
Szép életút, de úgy tűnik a megnyilvánulásaidból, legbelül azért, soproni maradsz (bár azt írod Sopronba már csak látogatóként térsz vissza)....