A SOPRONI Lobenwein família őseit Dél-Ausztriában kell keresnünk. Klagenfurttól 30 km -re északra. Wieting helységben született Jakob Lobenwein (1803 - 1884) dédnagyapám nagyapja. Szülei gazdálkodók voltak, de mivel nem házasodtak össze, anyai ágról érkezett a Lobenwein név. Maria Lobenwein – az édesanya (1775 k. – 1822) két gyermeket szült. Az idősebb: Lukas Lobenwein 1799-ben, míg öccse Jakob Lobenwein 1803-ban született. A két „törvénytelen” testvér közül, a fiatalabb életútját követjük tovább. Ő – valószínűleg gyengébb fizikummal rendelkezhetett, mert a szabó mesterséget sajátította el, s miután felvette a keresztény hitet a községben a templomi kamarás feladatát is megbízhatóan ellátta 1837-ig. Ekkor nősült meg. Felesége – Anna Kerschbaumer (1800 – 1855) lett. Átköltöztek a szomszédos Guttaring helységbe. Gyermekeik Vinzenz (1840 - 1907) és Roman (1841 – 1863) már ott születtek. Az apa mindkettőjüket kitanította a szabás – varrás mesterségre.
Vinzenz Lobenweinről nem tudjuk mikor telepedett át Klagenfurtba, de nagy valószínűséggel kezdetben ott is folytatta apjától tanult mesterségét. Szabóként kereste kenyerét, mielőtt „diplomás” vándor fotográfus lett. Életrajzi adataiból kiderül, hogy szinte együtt született a fotográfia kezdetével és nevelkedett annak fejlődésével. Hogy a „hőskor” mely pillanata okozta a mesterségbeli váltást életében – nem tudjuk! Egy – már általa 1877 – ben készült képe versoján ott a felirat: Wien 1876 Anerkennungs Diplom (oklevél elismerése: 1876 Bécs). Tehát 36 évesen ő is a vándorfotográfusok cseppet sem könnyű munkájával kereste a kenyerét – maga és „népes” családja számára. A kifejezést nem véletlenül használtam! Első felesége Therese Cora (1846 – 1883) rövidke élete során, tíz gyermeket szült.
|1||2|
Bennünket a továbbiakban a kilencedik gyerek, Harald Antal Lobenwein életének az alakulása érdekel. Az Ő élettörténete egyben a mi családtörténetünk is. Születése (1875. augusztus 18.) egybeesett az apa foglalkozásának váltásával. Felcseperedve pedig, biztosak lehetünk abban, hogy a fotográfus segédek mellett Ő is ott inaskodott az apja oldalán. Szinte gyerekként szívta magába a fotográfusi mesterségbeli tudást. Ezt a tényt igazolja, hogy igen korán útra kelt, hogy Ő is „diplomát” szerezzen, és önálló vállalkozást alapítson. Tegyük hozzá, sietette az elhatározását az a tény is, hogy apja újra nősült. A második feleség: Anna Mandl (1862 – 1904) további hét gyermekkel „szaporította” a Lobenwein családot Klagenfurtban.
|3|
Harald Lobenwein 20 évesen (1895) indult útnak. Nem volt idegen tőle a gyaloglás, szekerezés és vonatozás. Vándor fotográfus apja oldalán gyakran járta a vidék községeit és városait, hogy segédkezzen a munkában, az üveg-negatívok előkészítésében. A német nyelvterülettől azonban nem tudott elszakadni. Nem követte Amerikába távozott idősebb testvéreit. Járt Berlinben, Drezdában és Bécsben. A Monarchia fővárosa ekkor már modern, pezsgő életet élt. Ami divatban, technikában megjelent Európában – az hamarosan ide is betört. Tehát Haraldnak, ebben a városban volt mit tanulnia! Ugyan segédként kereste a kenyerét Bécsben, de nagy álmokat dédelgetett magában: önálló üzletet - műtermet és labort - akart nyitni!
Közel három évnyi munka után (1898) – ismét felkerekedett és egy Klagenfurthoz hasonló méretű városkába indult. Az úti célja, Ödenburg / Sopron – Magyarország nyugati városa, a Monarchia része, Bécstől 60 km -re. Egyes feljegyzések szerint, a zsebében ott lapult egy ajánlólevél is Rupprecht Mihály soproni fotográfusnak címezve. Az idősödő „Császári- és királyi udvari fényképész” kitüntető címmel bíró mester támogatta kezdeti lépéseit, alkalmazta műtermében. Harald ismét beosztott segédként dolgozott, de a döntése jónak bizonyult. A patinás városka alkalmas volt a letelepedésre és a polgári egzisztencia megteremtésére. Lakói nagy többségükben német ajkúak. Bécs közel. A vonatközlekedés biztosított volt. A fotócikkek és anyagok beszerzése tehát nem okozhatott gondot az ifjú mesternek. Természetesen a fotografálás, laborálás mellett az üzletvitel folyamatában is komoly tapasztalatokat szerezett bécsi- és soproni „kényszerű” tanuló évei alatt.
|4|
Hamarosan megjelent életében az a leány is, aki támogatta céljai elérésében. Harald 1899-ben megnősült. Felesége Weidinger Mária (1876 – 1943) soproni iparos család legidősebb gyermeke. Közös életüket szerény körülmények között kezdték. A belvároson kívül eső Újteleki utcában rendezték be első otthonukat és a műteremnek alig nevezhető munkahelyet. Itt születtek sorra gyermekeik is. Előbb a két fiú: Harald (1900 – 1945) és Oszkár (1902 - 1986), majd a két leány: Erna (1906 - 1986) és Mária (1912 - 1994). Lakhelyük, majd húsz évig nem változott, de a fotóműhely rendre új helyre került. Előbb az Újteleki utcában - szemben az otthonukkal, majd a Szög utcában -, végül a Kossuth Lajos utca 5-ben próbálkoztak üzletnyitással. Ez utóbbi végre hozta a várt reményeket, de közbeszólt a Nagy Háború.
Harald Lobenwein előbb tartalékos katona, majd besorozott frontfényképész volt. Végigjárta az olasz frontot. Ott készített képei kezdetben Teschenben, majd 1916 nyarától a Bécsben székelő Sajtó Hadiszállásra kerültek, dokumentálva a mind jobban elhúzódó hadieseményeket. Tevékenységéért őrmesterré léptették elő. Ebben a minősítésben került haza 1918 –ban, a háború lezárultakor.
|5|
Családtagjai az 1915 és 1918 közötti három év alatt a „hátországban”, a Kossuth Lajos utcában működő üzletben próbáltak helytállni, azaz megélhetésüket biztosítani. A feleség vezetésével és a két idősebb fiúgyerek közreműködésével a fotóműterem és labor folyamatosan üzemelt. Ez nem volt kis teljesítmény, abban az időben, ha belegondolunk a ténybe, hogy az üveglemez, papírnyersanyag és vegyszer egyre nehezebben beszerezhető és egyre dráguló iparcikké vált a háború előrehaladtával.
Az I. Világháborút követő zavaros időkben (Tanácshatalom és Trianon), a „szétesett” Monarchia választás elé állította a családfőt: milyen állampolgárságot válasszon családjának és önmagának? Döntése: német anyanyelvű, de magyar állampolgár lett, aki a soproni Polgármesteri Hivatalban ezt esküvel is megerősítette.
Viszonylag nyugodt évek következtek. A fényképész kisvállalkozás nagyobb léptékre váltott! Iskoláik befejeztével a Lobenwein fiúk közül ifj. Lobenwein Harald is fényképész lett, míg öccse Lobenwein Oszkár üveg és porcelán kereskedelem mellett képkeretezéssel is foglalkozott. A két szakma kölcsönösen reklámozta egymást. A szépen keretezett és művészien kidolgozott képnagyítások, az igényes műtermi felvételek, valamint a városban mind jobban terjedő amatőr fotográfia egyre több kuncsaftot vonzott. Az üzlet „beindult”! Harald Lobenwein régen dédelgetett álma megvalósult. A Kossuth Lajos utca 13. üres telkén felépült a földszintes lakóházuk, majd emeletráépítéssel a fotóműterem is. Elmondhatjuk, hogy a vidéki laborok sorában talán az egyik legkorszerűbb!
|6|
A környék elegáns és nagy forgalmú volt. Szép „paloták” és kereskedőházak sora vezetett ki a Déli vasúti pályaudvar felé. A „fényírda” előtt 1900 –tól villamos kattogott és csilingelt. A városi „tömegek” erre jártak, ha Szombathely felé- vagy Bécsbe utaztak, de akkor is, ha csak az Erzsébet-kertben kívántak kikapcsolódni.
A park adott otthont – több ízben – a soproni és környékbeli iparosok seregszemléinek is. Az Iparkiállítások főbejárata mindig az Kossuth utca végén volt! Megjegyzem, hogy a Lobenwein cég nem a Nagycsarnokban, hanem önálló pavilonban, „fotoműhely”-ben állította ki munkáit az Erzsébet kertben. Képeikért minden esetben éremre jogosító oklevelet kaptak (Ezüstérem – 1904, Elismerő oklevél – 1925, Aranyérem – 1938).
A Lobenwein „kinder”-ek családalapításaival párhuzamosan a Kossuth Lajos utcai ház egyre szűkebbé vált, állandó bővítésre szorult. A toldalék épületszárny két lakással, csak 1938–ra készült el teljesen. A permanens építést, átépítést – mert közben már a műterem is korszerűsítésre szorult – úgy kellett végrehajtani, hogy azért a cég továbbra is gördülékenyen működjön.
Formailag a fényképész üzlet a 30-as évek végéig (1938) Harald Lobenwein nevén volt, de a gyakorlatban már jóval korábban átkerült az irányítás ifj. Lobenwein Harald kezébe. Az idősödő mester 63 évesen nyugdíjba vonult. A megérdemelt pihenés évei azonban elmaradtak számára! Tragédiák sora következett. Kitört a II. világháború…
1943-ban meghalt a felesége. Fiúgyermekei bevonultak katonának. Ifj. Lobenwein Harald orosz fogságban „eltűnt” 1945-ben, Lobenwein Oszkár pedig francia fogságból csak 1946-ban tért haza. Ahhoz még éppen időben, hogy a családot érintő „kitelepítés” veszélye őt is érintse.
A szocializmus kezdete, a „népi demokráciát” nyitó évek elvették mindazt, amit egy szorgalmas és dolgos életpálya megteremtett. A „Lobenwein-ház” állami tulajdonba került, a fényképész műterem és labor tárgyai és eszközei pedig az 1951-ben alakult soproni Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezetbe.
|7|
Id. Harald Lobenwein 1968. február 5-én hunyt el. A soproni „Új” temető végében nyugszik, közel a nagy kereszthez.
Részletesebb családtörténet megtalálható „A soproni Lobenwein család címerpajzsa” illetve a „foto: Lobenwein” pdf formátumú könyvekben.
Képek: Lobenwein Archívum, szöveg: Tóth Zoltán - 2016
