Rozsondai Károly: SOPRONHOZ

Hozzászólok
Sopron látképe

Rozsondai Károly: SOPRONHOZ

Nyárvégi csendedben bánfalvi szelíd gesztenyés,
messzi-mélyekből dalra vágyik az emlékezés.

Hogy tud Veled a szív csordultig telni, óh Sopron
s annyi hangot szólaltatni meg hála-húrokon?

Tán méltóbb lenne nagy halom írást összerónom
s ékes kötésbe szőve őriznem aranytrónon,
melynek mennyezetéről sugárkéve világít,
hogy percre se feledjem arcodnak szép vonását!
De futtat az élet, hajszolt kezem is nyugtalan,
a delelőn túl s ősszel már korán napnyugta van:
elégedj meg Városom néhány fémsúlyú sorral
s egy piros-bogyós, ciklámenes őszi csokorral.

Harminc éve múlt, hogy ifjan hű öledbe vettél?
Hány zsenge tavasz, erős nyár érett ősz s tiszta tél
sugarát-boruját szórtad azóta szememnek!
S én évről-évre forrón szeretve öleltelek ...
napfény ha fürösztött s járt nehéz felhő feletted!
Te a hazát kereső hontalant nem feledted!

Kenyeret adtál, hogy az ifjaknak osztogassam
a tudást, erényt s derűs reményt plántáljak lassan
sok munkás hétköznap egymást eltemető halmán . . .
S szétvittek ők, tanítót-képző igéim hallván.

Hú hitvessel őrködök bázó családi fészkem,
három gyermek a reménységem s kitüntetésem

Ha időt töltök meghitt barátok kis körében,
mély-vörös borod gondokat űző pihenésem.
Jó barátok elnémult sora, kik már csak voltak:
vonzanak ők is, a megbékélt, holtszívű holtak.

Dicsérve zengem romokra rakott ó-köveid
s zárt várövben vonuló házaid szépségeit:
ölelkező gótikus ívek, bőkezű barokk:
történelmet szól torony, kapu és utcasarok.

Ki bus, komor s beszél Veled téli délutámon:
elcsitítod s szemére száll bölcs, nyugtató álom.

Nincs nyugtalan nyüzsgés, ideges utcai tömeg,
lakód könyvet lapoz s zenés termedet tölti meg:
álmot-selymet egyként szövöget s gépet irányít,
szánt-vet s szereti szőlőhegyed lankás virányit.

Mikor száz szörnyű gép gyilkosan dörgött feletted
s patinás arcodon szántott rút, véres sebeket,
omlott a föld, megfagytak szívek, égtek a romok:
mi voltunk minden poklokon keresztül hű rokonok.

Arcom redőin az idő-szobrász egyre mélyít...
Te élsz, épülsz, építed egy szebb jövendő fészkit:
mentünk múltadból sok ékes zugot, emlék-követ.
Virulj s hirdess késő kornak, Te ifjú-öreg!

Rég vólt. – Az első őszi nap. – Fenyvesed fogadott:
ekkor falum üzent s nem voltam csüggedt, elhagyott,
tarka lepke szállongott a szeptemberi fényben s éreztem:
nem válunk el már soha, semmiképen! Azóta dajkáltad örömem,
nyugtalanságom s lázas nap után enyhültem erdő-kószáláson.

Hálásan omlok a híven hordozó rögökre
és ittmaradok az életen túl is, örökre,
hová vetett a drága déli határról sorsom:

oh légy áldott, minden hű hajlékok között, SOPRON!

1956. szeptember

Kép típusa: 
Kép keletkezési ideje: 
1910-es évek
Kapcsolódó bejegyzés: 
Szerző: 
Kép keletkezésének éve: 
1915
2823-394
Térkép nézetbe kerül: 
Térképre kerül
Turista térképre kerül: 
Nem kerül turista térképre
A bejegyzés szerzőjének életrajza: Kótai Mónika
A bejegyzés létrehozása: 2017. január 28.