Sopronban, ebben a higgadt városban, a forradalom és az ellenforradalom alatt nem történtek atrocitások. Itt is az egyetemi ifjúság állt a mozgalom élére és a főhadiszállást az egyetemen rendezte be. Vér nem folyt, csak fogsággal végződő ÁVÓ-vadászatok fordultak elő. A szovjet emlékmű és a Kellner-szobor ledöntésénél sápadtan, de mégis jelen volt tehetetlen nézőként a párt és a városi tanács néhány képviselője. Megalakultak a gyárakban és irodákban a munkástanácsok és a Bécsi úton egymás után gördültek be az országba a külföldi gépkocsik.
November 1-én bekértek az Egyetemre, mint tolmácsot és így két napon át több órát töltöttem az úgynevezett tájékoztató irodában, ahol a külföldről jött újságírók, fotoriporterek, vöröskeresztes és egyéb missziók, valamint a hazatérő magyar emigránsok továbbirányítás végett jelentkeztek. A szoba sarkában kényelmes fotőjben ülve figyelhettem a járást-kelést, és csakhamar szorongó érzés vett erőt rajtam. Az amerikai és egyéb újságírókkal elbeszélgettem, s ha valamelyikük elém tartotta a magnó mikrofonját, hogy nyilatkozzam a helyzetről, akkor az ifjúság vezéreihez, mint a nyilatkozatra jogosultakhoz utasítottam őket. A kellemetlen érzést a hazatérő emigránsok viselkedése keltette bennem. Úgy robogtak be a szobába, kettesével-hármasával, legtöbbször köszönés nélkül, mintha mindannyian hazatérő hősök és mártírok volnának, mi pedig gyáva kukacok, akik itthon lapulva kiszolgáltuk a Rákosi rezsimet. Némelyikük kitessékelt mindenkit a szobából, mert csak az ifjúság vezérével volt hajlandó közölni jövetele célját és ezzel kapcsolatos rendelkezéseit.
Elképzeltem, micsoda világ várna reánk, itthon maradottakra, ha az ellenforradalom győz, és ezek a semmiből sem okuló, prepotens uraságok veszik át az uralmat. Az egyik oldalon ezek a restaurációs bajnokok, a másikon a szovjet tankok, közbül pedig mi, ‒ nehéz választás volt!
Szegény Peéry Rezső barátom, aki fontos szerepet vállalt az eseményekben, felkészült arra, hogy életében immár másodszor kell elhagynia otthonát és menekülni. Pozsonyi tanár és író volt, a pozsonyi magyar újság szerkesztője és baloldali politikus, aki a II. Világháború után menekülésszerűen áttelepült Magyarországra, és később Sopronba került, ahol szeretetreméltó egyéniségével és nagy műveltségével csakhamar közkedvelt alakja lett Sopron szellemi életének. Mint a Berzsenyi gimnázium igazgatója, Mária főnöke volt, úgyhogy a két család szoros baráti kapcsolatba került. Pezsdítő, katalizátor hatású ember volt, tele ötlettel, kezdeményező kedvvel, aki folyton írói munkára buzdított, illetve kényszerített. Az ő unszolására több sikeres előadást tartottam.
Rákosi uralma felháborította és kiábrándította. Ezért a forradalom kitörésekor, egyenes természete és gyorsan hevülő lénye parancsára ő is harcba szállt a demokrácia megtisztításáért. Lapot indított és engem is felszólított egy vezércikk megírására. Nem vállaltam, sőt figyelmeztettem a kikerülhetetlen szovjet beavatkozásra és annak következményeire. Sajnos, megneheztelt, bár hamarosan észbe kapott, de akkor már késő volt. November 2-án, amikor Máriával meglátogattuk őket, már becsomagolva, menekülésre készen álltak.
November 4-én, amikor a szovjet tankok közeledtét jelentették, Sopron lakosságán is óriási izgalom vett erőt. Az egyetemi ifjúság minden áron fel akarta venni a harcot, ami egyértelmű volt a város lövetésével és százak pusztulásával. Sikerült nekik néhány ágyút kikényszeríteni a tüzérektől s ezeket a lövegeket az Egyetem előtti sporttéren állították fel, alig kétszáz lépésre a mi lakásunktól. Amíg a fiatalok halálra szántan, fegyveresen várták a szovjet katonaságot, néhány alkoholizált fantaszta, puskával hadonászva, „Fegyverbe magyarok!” ordítással rohant végig az utcákon és még jobban rémítette a népeket. Nyilvánvaló volt, hogy minden ellenállás céltalan és egyenlő az öngyilkossággal.
Már reggel óta folyt a lakosság egy részének fejvesztett menekülése Ausztria felé. Emlékezve a 45-ös tragédiákra, az anyák mentették magukat és lányaikat, a férjek feleségüket. A politikailag kompromittáltak, így Peéry Rezső is, menekültek a börtön vagy a kivégző osztag elől, a jobb életviszonyokra vágyók siettek az irigyelt külföldre jutni, mielőtt újra lezárul a határ, a jobb tanulási lehetőségeket áhító fiatalok, világot látni vágyó természetűek, elhagyva szülőket, otthont, nekivágtak az ismeretlennek.
Teherautók jártak házról-házra, hogy felvegyék a menekülőket. Az Alsőlőver utca egyik oldala majdnem kiürült. A pánik olyanokat is otthonuk elhagyására késztetett, akiknek tegnap ez még eszükbe sem jutott, de a ragályszerűen terjedő félelem őket is elkapta.
Délben feldúltan becsöngetett hozzám barátom, Tolcsvay-Nagy Géza festőművész azzal a lihegő kérdéssel, hogy én Máriával maradok-e vagy megyek? Mert ő ugyanazt teszi, amit mi. Amikor mondtam neki, hogy mi most is maradunk, éppúgy mint 1945-ben, csalódottan elrohant és ‒ emigrált. Érthető volt. Négy gyerekükkel sehogy sem tudtak megélni. Ma jól fizetett festőtanár Svájcban és nyaralójuk van a Tessinben, a [Lago Comon].
A Bécsi országúton robogtak az autók és loholtak a menekülők a kelénpataki határsorompók felé, melyeket senki sem őrzött. Kelet felől pedig a tankok dübörögtek Sopron felé. Az egyetemisták még mindig nem tudták elhatározni magukat: harcba bocsátkozzanak és ezzel magukat és a várost kitegyék a pusztulásnak, vagy ők is meneküljenek. Amikor aztán kiderült, hogy a katonaság az ágyúkat az átadás előtt használhatatlanná tette, s így azokkal lőni nem lehetett, akkor az egyetemisták is megindultak, főleg az erdészek, néhány docenssel és adjunktussal, az erdőkön és hegyeken át a nagyvilágba. Az egyik évfolyam szinte teljes létszámban disszidált. Az itthon maradt soproniak könnyes szemmel néztek a menekülők után, de a szomorúságba megkönnyebbülés is vegyült, hisz most már volt remény, hogy nem kerül sor a város bombázására.
Fél négy körül a Győri úton megjelentek az első szovjet tankok. Egy órával később Sopron ismét megszállott város volt. De most a megszállók fegyelmezetten viselkedtek. Senkit sem bántottak. Mindazonáltal társasházunk rettegő női megnyugtatására mi férfiak egész éjjel felváltva őrségen voltunk a kapunál, mintha adott esetben el tudnánk hárítani a veszedelmet.
Az éjszaka nyugodtan telt el, a kedélyek a következő napokban lassanként megnyugodtak, csak a közellátás lett még rosszabb, mert most már a megszállókat is el kellett látni, éspedig elsősorban. Csak többórás sorban állás után lehetett ‒ esetleg ‒ valami élelemhez jutni. Állt a munka a gyárakban, a vonatok napokig nem közlekedtek, viszont a rémhírek szörnyű eseményekről tudtak Budapesten, Győrött, Szombathelyen, az ellenállás gócpontjaiban. Mindenki aggódott az ott élő családtagokért, rokonokért.
Mi november 19-ig voltunk teljes bizonytalanságban a pesti rokonok sorsa felől, de mi volt ez azoknak a szülőknek az aggodalmához képest, kiknek gyermekei disszidáltak, vagy mit érzett az a férj és apa, aki feleségét és kisfiát küldte ki és azóta hír nélkül volt.
Pedig ezeknek nem volt okuk félelemre, mert az osztrákok és az osztrák emberbaráti intézmények megható odaadással és áldozatkészséggel karolták fel a menekülteket, akiket táborokban helyeztek el, ahonnan a disszidáltak később saját választásuk szerinti országba mehettek Svédországtól Új-Zélandig. A bécsi rádió csakhamar külön üzenetórákat rendszeresített, amelyeken a menekültek értesíthették hozzátartozóikat, hol vannak és hogyan vannak. Ez nagy megkönnyebbülés volt, de az itthon maradottakat kétségbe ejtette az a gondolat, hogy eltávozott szeretteiket soha többé az életben nem fogják már láthatni. Azokban a hetekben, sőt a következő hat-hét évben még senki sem merte volna remélni, hogy hét-nyolc év múlva az idegen állampolgárságot szerzett disszidensek akadálytalanul hazalátogathatnak és az itthon maradt családtagokat repülőgépen akár egy év tartamára is kihozathatják magukhoz Kanadába, Ausztráliába vagy bárhová.
A külföld szép együttérzését és segítségét, sajnos, csakhamar szégyenletes esetek zavarták meg. A disszidensek között, kiknek száma megközelítette a 190 ezret, rengeteg börtönből szabadult megrögzött bűnöző is külföldre szökött és ott a büntettek egész légiójával bemocskolta a magyar nevet. Persze, és szerencsére, mások ugyancsak nagy számban, tehetségükkel, becsületességükkel és szorgalmukkal viszont rokonszenvet és tiszteletet ébresztettek, és ezek az évek folyamán jómódra tettek szert.
Az osztrákok még sokáig küldözgették szeretetcsomagjaikat az itthoniaknak, akik a kéthavi termelési kiesés miatt minden közszükségleti cikkben hiányt szenvedtek. Jaksch Pepi barátom és szibériai sorstársam most bőségesen viszonozta azt a segítséget, amit én nyújtottam neki, amikor az I. Világháború után Ausztria éhezett.
Egész decemberben, de még január elején is folytatódtak a disszidálások. Budapestről és az ország minden részéből tömegesen érkeztek Sopronba a kijutni vágyók, akiket innen hivatásos embercsempészek továbbítottak a Fertőn vagy a hegyeken át Ausztriába.
November 11-én Csepelen, Kőbányán és a Kálvin téren még harcoltak az utolsó ellenforradalmi csoportok. Aztán csönd lett és megkezdődött a módszeres megtorlás.
Újra eljött a rettegések ideje. Sorban letartóztatták a Nemzeti Bizottságok, munkástanácsok vezetőit, a szobordöntögetőket és a volt harcosokat. Tömegesen fogták le a fiatalokat, akik a szocialista nevelés ellenére elsőnek fogtak fegyvert nevelőik ellen. A mi társasházunk is a szomorúság házává lett, amikor két családapát elvittek.
Mi ketten Máriával, hála nyugdíjas voltunknak, az események szélén éltünk, aránylag háborítatlanul. A családból soká senki sem disszidált, míg aztán december közepén Mária sógora, Heppes Miklós, volt repülő-alezredes, családja tudta nélkül, Kőszegről Bécsbe szökött, abban a reményben, hogy súlyos idegbaját egy ottani híres specialista meggyógyítja és így megszabadul attól a kínzó gondtól, hogy baja további romlásával családjának terhére fog esni. Az osztrákok berakták egy Svájcba induló vöröskeresztes vonatba, s így Miklós egy svájci szanatóriumban élt, szeretetteljes gondozásban, de gyógyíthatatlanul, míg meg nem halt.
***
Újra nehéz évek következtek.
Bár a személyi kultusz már nem tért vissza, az alapjaiban megrendült népi demokrácia helyreállítása és hasonló eseményektől való biztosítása, no meg a tönk szélén támolygó gazdasági élet fokozatos megjavítása sok nélkülözést és lelki sebesülést okozott. Az írók soká hallgattak vagy hallgatásra kényszerültek, mert őket tekintették a tűzvész előidézőinek. Szegény Kónya Lajos évekig gyereknadrágok szabásával tengette életét és tartotta el családját, Illyés Gyulát csak a szanatórium mentette meg a börtöntől, ahol Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor és még sokan évekig sínylődtek.
II. rész, XIII. fejezet
Közreadja Turbuly Éva
Comói tó