1946!
Forr és kavarog, nyög és sóhajt, remél és ujjong a vajúdó világ, hogy megszülje az új rendet. Nehéz szülés, rettenetesen nehéz. A kisded rosszul fekszik, sehogy sem akar fejjel előre világra jönni, lábbal és farral tör kifelé.
A romok eltakarításával párhuzamosan folyik Nürnbergben, Budapesten, Prágában, Varsóban és másutt a háborús bűnösök és tömeggyilkosok pere és a megtorlás előkészítése. Nálunk a pártok marakodása lassanként a politikai küzdelmek pusztító dühévé fokozódik. A „tiszta demokráciát” képviselni vélő pártokat a letűnt világtól örökölt „úri” harcmodor bénítja, a szociáldemokraták a nyugaton már sokfelé diadalra jutott testvérpártokra függesztve szemüket, az evolúció lobogója alatt túlságosan magabiztosan tekintenek a jövőbe, míg a Kommunista Párt nagy patrónusának, a Szovjetuniónak irányításával, s az ott kiképzett politikusok vezetésével céltudatosan és könyörtelenül halad a kitűzött forradalmi cél felé. Ez a cél pedig a korlátlan proletárdiktatúra, az osztályharcos egypártrendszer a munkások és parasztok országában.
Az erőviszonyok napról napra jobban eltolódtak balra. Mélyreható változások történtek a gyár életében is. 1946 februárjában egy szovjet bizottság jelent meg az irodámban és közölte, hogy a vállalat két gyárát, mint külföldi vagyont a Szovjethatalom javára birtokba veszi. Később beláttuk, hogy az akkori megdöbbenés felesleges volt, mert az elkövetkező nehéz években éppen az a körülmény, hogy szovjet tulajdonban voltak a gyárak, védte meg a kétkezi és értelmiségi dolgozókat mindennemű politikai túlkapástól és üldöztetéstől.
Néhány nappal a birtokbavétel után Budapesten, a Magyarországi Szovjet Javak Központjában kettőnket, Klein Ferencet és engem hivatalosan megbíztak a gyárak vezetésével, amit hideg büfével és néhány pohár vodkával tettek ünnepélyesebbé, miközben lelkünkre kötötték, hogy ne használjuk ki előnyös helyzetünket jogtalan vagyonszerzésre. Tiltakozásomra az ilyesmi puszta feltételezése ellen is, a beavatottak cinkos mosolyával koccintottak velünk, mintha tudtunkra akarnák adni, hogy nem kell olyan komolyan venni az intelmet, utóvégre emberek vagyunk. Klein Feri hamarosan élt is ezzel a felismeréssel. A gyárak első szovjet vezérigazgatója egy olyan szimpla, jellegtelen valaki volt, hogy még a nevét is elfelejtettem. De volt egy tolmácsa, egy 17-18 éves nyílt eszű fiú, akit a titokzatosság aurája vett körül. Majdnem hibátlanul beszélt magyarul, amit azzal magyarázott, hogy az egyik, már régebben felszabadított dél-magyarországi városban néhány hónapig a piarista gimnáziumba járt, míg nagyapja – egykori cári ezredes majd a Vöröshadsereg lovassági tábornoka – mint városparancsnok ott állomásozott. Ez az őszszakállú, hetvenhárom éves katonatiszt az utolsó harcok folyamán, valahol Szentgotthárd körül egy lovasroham élén elesett, és árván maradt unokáját beosztották tolmácsnak. Legalábbis így mesélte az unoka, aki nagyapjában legendás hőst tisztelt.
Ez az Eugén, vagy ahogy mi neveztük, Jenő, keskeny, finom arcával és hosszú-ujjú kezével a kiköpött úri fiú volt, akinek el lehetett hinni a tábornok nagyapát. Jenő minden elérhető magyar könyvet elolvasott, s mivel gazdája nem nagyon törte magát a gyárigazgatásban, folyton az íróasztalok között ténfergett, fülelt és kérdezett. Valahogyan megszerezte az én „Szomeya-szan nevetett” című elbeszéléskötetemet is, ami sehogy sem volt ínyemre, mert akadtak benne számomra veszedelmes mondatok. De Jenő nagy elismeréssel nyilatkozott róla és az „írót” kezdte bennem tisztelni.
Az első komolyan vehető szovjet vezérigazgatót Romanovnak hívták, de nem Nikolájnak, mint az utolsó cárt, hanem Grigor Vasziljevicsnek. Állítólag egy ideig Amerikában élt, s így tudott valamit angolul is, bár műveltsége egyébként elég szűk keretek közé szorult. Estébe nyúló, végtelen, kimerítő és végeredményben meddő megbeszélések keserű emléke lengi körül magas alakját. Cinizmusa mögé rejtette bizonytalanságát.
Aggodalmakkal teli hónapok súlya nehezedett rám. A szovjet hatóságok több füzetben kiadták a véleményük szerint szovjetellenes magyar és német könyvek jegyzékét és a 2. számú füzet német részében ott láttam – nem kis megdöbbenésemre – Rudolf Becht „Wiedersehen mit Russland” című kis könyvemet, melyet 1934-ben írtam, szovjet-oroszországi utam után. Mivel igyekeztem tárgyilagosan és előítéletektől mentesen beszámolni a látottakról, sőt megállapításaimat a Pravdából és az Izvjesztiából vett idézetekkel támasztottam alá, inkább attól tartottam, hogy a háború alatt könyvemet szovjetbarátnak minősíthetnék, mintsem hogy a szovjetellenes könyvek listájára fog kerülni. Ezeket az indexre tett könyveket minden közkönyvtárból el kellett távolítani, a magánkézben lévőket pedig be kellett szolgáltatni. Némi habozás után két-három egyéb, indexre tett könyvet be is szolgáltattam, a saját írásomat pedig a pincében a kőszén alá rejtettem. Aztán vártam, mikor jönnek értem. De nem jöttek. Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy a közkönyvtárak általános „tisztogatása” során még a „Soproni évszakok” című könyvemet is kidobták a soproni könyvtárakból, a „benne megnyilvánuló polgári szemlélet és lokálpatriotizmus miatt”. És mégsem jöttek értem.
Ellenben egyik délutánon, amikor a tisztviselők már elmentek, bejött az irodámba Romanov vezérigazgató és közömbös tárgyú beszélgetés közben, hirtelen másra fordította a szót: Hogy van-e megfelelő lakásom? – Úgy, csak egy komfortos garzon-öröklakás? – Szeretnék-e egy nagy, többszobás lakást, amilyen az állásomhoz illik?
Neem?! Hogy a garzonlakás tökéletesen megfelel?… De egy autót csak szeretnék? – Mi, azt sem?! – Inkább gyalog jár? – Hát, ilyet még nem hallott! Járt föl-alá a szobában, majd hirtelen nekem szegezte a kérdést:
- Ugye, maga író?
- Igen, írok is.
Megint járt föl-alá, aztán sokatmondóan azt kérdezte:
- Mi a Rezsőnek a német megfelelője?
- Rudolf.
- Ahá – szóval Rudolf … És Soproné?
- Oedenburg… Ebből megtudhattam, hogy tudomása van az indexre tett könyvről. Időt engedett, hogy megemészthessem a hallottakat, majd jelentőségteljesen közölte, hogy kaphatok egy szép, nagy lakást, sőt autót is…
-Hogyan?! Nem kell egyik sem?! Hm… Különös mosollyal nézett rám. Mintha valami rokonszenv csillant volna fel a pillantásában, amiért nem engedtem magam megvásárolni. Amikor távozott, kezet adott. Úgy éreztem, hogy most már nem kell félnem attól, hogy a könyv miatt a hírhedt Andrássy út 60. alá kerülök, a politikai foglyok szerencsétlen tömegébe.
Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva