"Van egy hely Sopronban ..."- Zettl Gusztáv emlékezete

Van egy  hely Sopronban, Langer Ágnesék otthona, a Balfi utca 11-ben, ahol létező valóságként ölel körül a múlt, az öreg tárgyak életre kelnek, hisz nem halott kiállítási darabok csupán, de a mindennapok kedves szolgálói.
 Itt kitapintható a család évszázadokon átívelő kézfogása, a gyönyörű folytonosság, mely erőt, hitet és tartást ad a mai lakóknak.

Érezhetjük a régi emlékek, örömök és szenvedések rezgéseit, láthatjuk életük szívet melengető lenyomatát.
 Ágnes az ükmama gyönyörű kék csempés kemencéjén varázsol étket övéinek; az asztal körül, ahol az ükpapa, Zettl Gusztáv barátaival megalakította a Soproni Képzőművészeti Kört, most mi váltjuk a világot; a kárpitok halkan duruzsolják a régi táncmulatságok vidám muzsikáját és a család féltve őrzi a nagypapa kezének lenyomatát a régi szekrény oldalán.

Csoda világ ez, csoda lakókkal, akik büszkén és örömmel őrzik, óvják múltjuk emlékeit és repítik különös utazásra az odalátogatót. 

A család története Bajorországból indul, hogy Kőszegen át végül Sopronban teljesedjék ki.

Zettl József még Kőszegen született 1812-ben, de 1822-ben már Sopronban találjuk, ahol a híres Flandorffer borkereskedésben tanulta ki a szakma fortélyait. Ügyes volt, törekvő és szorgalmas, így hamarosan önállósodni tudott, megvásárolta a Balfi úton lévő ecetgyárat, majd ugyanitt borkimérést létesített.

1844-ben megalapította a család felemelkedésének és gazdasági erejének alapját képező spiritusz, likőr, rum és ecetgyárát. 1836-ban feleségül vette Aberth Barbarát, akivel „boldog polgári életet éltek” (Langer, p. 45.).
1852 októberében megszületett kilenc gyermeke közül nyolcadikként, Zettl Gusztáv a jelenlegi magángyűjtemény alapítója. Különös, érzékeny fiúcska volt, fogékony a szépségre, a művészetekre. Festőművész szeretett volna lenni.
„Már egész fiatalon nagy kedvet éreztem a rajzoláshoz, sok örömem telt a szép képekben és a régiségekben.” Legjobb barátja a hasonló érdeklődésű, művész-restaurátor családban felnövő ifj. Storno Ferenc lett, aki „festőművésznek tanult, ezért még közelebb kerültünk egymáshoz, hiszen azonos céljaink voltak. A szabadnapokat nagyrészt Stornoéknál töltöttem, a téli napokon mindig rajzoltunk.(..)”(Langer, p. 51.) Sajnos azonban” az én jó édesapám üzletember volt és elnyomta festés iránti vágyamat.”(Langer, p. 51.) Így reáliskolai tanulmányai után ő is beállt a Flandorffer céghez inasnak, és miután kitanulta a szakma minden fogását, át kellett vennie a családi vállalkozás vezetését.

Zettl Gusztáv mindenben maximalista volt, amit csinált az tehetséggel, tisztességgel, becsülettel odaadással végezte, így cége hamarosan megerősödött, ő maga tehetős polgárrá vált, végre hódolhatott szenvedélyének a festészetnek és új kedvtelésének, a régiségek gyűjtésének.
„(..) elsősorban festéssel foglalkoztam, gyakran mentem Storno barátomhoz rajzolni, és ilyenkor mindig a művészetről beszélgettünk. A régiségek és régészeti leletek gyűjtésében is egyre buzgóbb lettem. Nagyon érdekes ásatásaink voltak, amelyeken sok múzeumi tanácsossal ismerkedtünk meg, segítségükkel bővítettük tudásunkat. Még ma is a helyi múzeum tanácsosa vagyok. (..)”(Langer, p. 53.)

Közben, ha ideje engedte utazgatott, ezek az utak felértek egy-egy festőkurzussal, hisz ilyenkor hátrahagyva az üzleti gondokat csak a természet csodálatának a festészetnek és rajzolásnak élt. Folyamatosan gyűjtötte a régiségeket, és ezek felhasználásával alakította, szépítette otthonát.

Lassan-lassan kialakult annak ma is ismert gyönyörű, muzeális értékű arculata. A berendezésen kívül részt vett az átalakítás munkálataiban is. Az ajtók keretelése, kifestése mind az ő tehetségét dicsérik. Csak a műterem kialakításán, díszítésén több,mint egy éven át dolgozott.

E tájban ismerkedett meg a Steiner Rudolf festőművésszel, aki „(..) akkor érkezett a bécsi festőakadémiáról és portréfestőként telepedett le a városban. Sokat volt nálam és sokat hasznosítottam alapos tudásából. Amikor néhány év elteltével nagyobb műtermem lett, két fiatal barátjával, Petrik Bélával és H. Schwindelsacklal együtt festett nálam. Akkor aztán tényleg úgy néztünk ki, mint egy igazi festőműhely. Mindenki különböző képeket festett és egymást ösztönöztük a munkában. (..)”(Langer, p. 55.) Azután Bauer Irma személyében elérkezett életébe a szerelem. „ (..) Bauer kisasszonyt az urak, és főleg a katonák, mint az egyik legkedvesebb báli jelenséget ünnepelték, csak nagy művészet árán lehetett nála egy-egy fordulóhoz jutni.(..)” (Langer, p. 56.) Romantikus és szépséges kapcsolatuk egy életre szólt. Asszonyában a férfi igazi társat talált. „(..) 1882. augusztus 12-én vezettem mélységesen szeretett Irmámat az oltárhoz.(..)”(Langer, p. 56.)

Két leányuk született, akik közül a korán özvegységre jutott Helennek, és fiának, Herbertnek (Dr. Langer Herbert), a Balfi utcai ősi fészek adott otthont és nyugalmas menedéket. Herbert felnővén átvette a cég és a gyűjtemény irányítását gondozását. Művelt, széles látókörű igazi úr volt, aki felelősséggel összetartotta, sőt lehetőség szerint bővítette is a gyűjteményt.

Azután rendszerek jöttek-mentek, elveszett a gyár, a házak, a vagyon, de a család szilárd értékrendje, hite és ereje megtartotta az otthont és a gyűjteményt. Korábbi lakásukban bérlőként élhettek tovább, így egyben tarthatták az értékeket.

1955-ben végre megnyitotta kapuit a mindvégig otthonként is szolgáló egyedülálló múzeum, mely 1998-óta alapítványként működik. Langer Ágnes a dédunoka ápolja, éli, szeretgeti, őrzi és mutatja be ezt a csodát. „(..) Azt hiszem, kevesen mondhatják el magukról, hogy ott élnek – férjükkel és gyermekükkel együtt –, ahol ősei már legalább 170 éve. Én tudom, honnan jöttem, hová tartozom, mi számomra az érték. (..)” mondta Ágnes egy interjúban.(Langer, p. 57.)

Látogassák meg a gyűjteményt, de mielőtt elindulnának a lépcsőn felfelé, sétáljanak beljebb az udvarra, hunyják be a szemüket, vegyenek egy mély lélegzetet. Érzik az ecet savanyú szagát, a likőrök, szörpök édes mély illatát? Hallják a palackozóból kihallatszó üvegcsörömpölést, a kádárműhely bőrkötényes munkásainak vezényszavait? Nagy a sürgés-forgás, újabb szállítmány indul Bécsbe. A lovak már befogva az istálló előtt toporzékolva várják, hogy kitáruljon a nagykapu.

Élet van! Munka, termelés!

Írásom létrejöttét Langer Ágnes értékes segítségének köszönöm.

Az emléktáblák mindig egy tartalmas életút mementói az utókor számára, azért hogy emlékezzenek eleikre, akik kimagasló teljesítményt nyújtottak az élet valamely területén. Legtöbbször hajlamosak vagyunk elsétálni ezek mellett a táblák mellett, anélkül, hogy jelentőségükbe belegondolnánk. Megszokja őket a szemünk, hozzátartoznak egy-egy épület arculatához. Pedig sokszor amellett, hogy emlékeztetnek, komoly művészi értéket is képviselnek, nem egyszer jeles alkotóművészek műremekei. A Sopron anno-n a régi felvételek mellett megjelenő jelenkori emléktábla fotókkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a házfalakon velünk élő történelemre. Bízunk benne, hogy ha legközelebb egy itt bemutatott tábla előtt visz el az útjuk, megállnak majd egy pillanatnyi időutazásra és képzeletben - vagy akár valóságosan is - fejet hajtanak azok előtt az egykori soproniak előtt, akik nélkül a mi mai Sopronunk nem lehetne olyan, amilyennek ismerjük.