Németek

Életem legfájdalmasabb meglepetése volt, hogy Beethoven, Bach, Goethe, Rilke, Kant és Dürer népe a hóhéroknak, pribékeknek és elvetemülteknek azt a tömegét tudta kitermelni, amely nagy és nemes célok üvöltözése közben a Káin-bélyegnél is sötétebb bélyeget sütött a német nép homlokára, hogy megvalósulhatott Hitler ama követelése „Olyan ifjúságot akarok látni, melynek tekintetéből a ragadozó vadállat szeme tüzel!" Hogy Dachau, Mauthausen, Auschwitz, Bergen-Belsen és a többi pokol-tábor elfajzott ördögei Hölderlin és Mörike nyelvén adták ki parancsaikat.

Ha csak a poroszok követték volna el a „magasabbrendűségnek" ezeket a gazságait, akkor elképedésem nem volna feleakkora sem, de az, hogy annyi joviális bajort, derűs rajnavidékit és jószívű osztrákot is meg tudtak fertőzni – ezt nem fogom soha megérteni tudni.

Nagyon jól tudod, Mihály, hogy nálunk a családban mindenfajta faji és vallási előítélet ismeretlen fogalom volt.

Édesapám, aki azzal a ritka erénnyel rendelkezett, hogy nem tudott barátságtalan lenni és képtelen volt arra, hogy akár a leghitványabb embertársáról is rosszat mondjon, egész életünkben belénk oltotta a gyűlölködés gyűlöletét. Nem is volt velem baj mindaddig, amíg Németországba nem kerültem a főiskolára. Ott rá kellett ébrednem arra, hogy a poroszok olyan ellenszenvet váltanak ki belőlem, melyet képtelen vagyok legyűrni. Ez annál különösebb volt, mert mind apai, mind anyai ágon német a vérem, de – délnémet. Úgy látszik, az ősi ellenszenv dél-németek és észak-németek között a család évszázados magyarországi élete folyamán sem sorvadt el. Az észak-németek öntelt hanghordozása, nyersessége és szálkás humora úgy felbőszített, hogy ha később Berlinen kellett átutaznom, a két vonat közötti időt vagy egy múzeumban, vagy a [Tiergarten] egy eldugott padján töltöttem. Talán már akkor éreztem, hogy ennek az - egyébként szláv eredetű - fajtának [infernális] önimádata és hüllőlelkűsége egykor az egész emberiséget az iszonyat poklába fogja taszítani. Így is lett!

Hitler, a renegát osztrák, szigonnyá hegyezte a poroszok összes erényeit és hibáit, s ezt a szigonyt úgy belevágta az emberiség békés húsába, hogy a csontok is szilánkokra hasadtak. Szerencsére túlhegyezte, s így, ha nem is idejében, de végül mégis csak letörött.

És most itt tengődünk ezen az elüszkösödött, elgennyesedett kontinensen, valami kollektív szégyenérzet mardosó lázában. És a legjobban mi pirulunk, akiknek ősei évszázadok előtt a Rajna mellől vándoroltak be erre a földre, s nem tántorodtunk meg, amikor a Volksbund propagandadobjai a „Mutterland" csábszavával és a vérségi árulás fenyegetésével gyűjtötték a horogkeresztes zászlók alá is a „Vaterland" – a magyar haza árulóit.

Sopron, ez a mindenkor legdemokratikusabb magyar város, ahol az osztálykülönbségek elmosódtak, ahol a „Buschenschankok"-ban a város vezetői egy fapadon szorongva a cipészmesterrel és a gyári munkással békésen itták a fertőmenti vörösbort, s ahol minden délben a Deák téren a városplébános, az evangélikus esperes és a zsidó rabbi együtt sétáltak fel-alá, ahol senkinek eszébe sem jutott a német vagy zsidó származásút idegennek érezni, ez a Sopron a hitleri eszmék hatása alatt két ellenséges táborra szakadt.

A gazdapolgárok, a "Poncichterek" túlnyomó része, sok kispolgár, néhány ügyvéd és orvos hirtelen elfelejtett magyarul. Nagynémetek lettek, gőgös germánok, felsőbbrendű lények. Gyermekeik a Hitlerjugend formaruhájával a porosz pökhendiséget is magukra öltötték, a soproni utcákat német „élettér"-nek vették, ahol két sor dobos ütemes dobverésére feszesen meneteltek és német harci dalokat harsogtak azzal a harsány, öntelt ropogtatással, melyet bizonyára Te is ismersz a rádióból.

Nem volt hová menekülni előlük. Minden kirándulóhely, minden hegy és erdő a Frauenschaften, Mädchenschaften és a [H.J.] falkáitól volt hangos. A biztosra vett győzelem mámorával engedték át magukat a [„Herrenvolk"] [Herdenvolk] -ösztöneinek. Őrjöngő lelkesedéssel ünnepelték a Sopronon átvonuló német csapatokat, az asszonyok két kézzel szórták a tankokba a gyümölcsöt, a kolbászt, a cigarettákat, a lányok önfeledten simultak a Kurtok és Willyk karjaiba, a legények tömegesen jelentkeztek az SS kötelékekbe.

Mi meg – megvetett, de egyelőre még megtűrt alsóbbrendű lények a saját városunkban – mi tudtuk, hogy ennek a mámornak a világtörténelem legkeservesebb ébredése lesz a vége, s addig esténként hallgattuk a halkra állított rádió előtt London, az Atlantik-Sender és Moszkva híreit, Kurt és Willy szatirikus vitáit, [Gefreiter] Hirnschal leveleit szeretett hitveséhez, Amáliához, Thomas Mann amerikai üzeneteit a német lelkiismerethez, és reggelente, amikor az utcán találkoztunk, egymásra néztünk, mint az [augurok].

Amikor aztán Sztálingrádnál és Afrikában megfordult a kocka és a [Blitzkrieg] olcsó eredményei kezdtek elolvadni, a frontok óráról-órára közeledtek, és a levegő mind sűrűbb lett, akkor lelkileg felkészültem a végső megpróbáltatások idejére. Édesanyám után 1943-ban édesapámat is eltemettem. Néhány héttel később a Könyörületes azt a lényt is elszólította, akit legjobban féltettem, nemcsak a háború veszélyeitől, hanem a „keresztény éra" embertelenségétől. Egyedül maradtam s ez jó volt így.

1944. március 19-én, egy gyöngyszínű vasárnap reggelén már korán kimentem a hegyekbe. Mire hazatértem, a német hadsereg megszállotta Sopront. Ellenállásra számítva jöttek, lövésre emelt fegyverrel a házak mentén. Fent a Bécsi-dombon tankok és rohamlövegek várták a jelt a támadásra. De az ellenállás elmaradt. Sopron és az ország – kevés kivétellel – „alázatos tisztelettel" behódolt Hitler seregeinek.

Félóra múlva már német tábori rendőr irányította a Várkerületen végigdübörgő tankokat, teherautókat és csapattesteket. Egy órán belül irányjelző táblák voltak minden oszlopon, német őrségek a középületekben. A Volksbundisták és a nyilasok mámoros sorfala berekedésig zúgta a „Sieg Heil"-t és minden katonai öszvért karlendítéssel köszöntött. A kisebbség átvette az uralmat, megkezdődött a karlendítések, a „Heil Hitler"-ezések és a megaláztatások korszaka.

A többség sötét arccal és pirulva nézte a szégyent, a műegyetemisták pedig még aznap letépték a [„Beute-Sammelstelle"] feliratú táblákat.

Szomorú vasárnap volt. Legszomorúbb a zsidók számára, akik reszketve figyelték a függöny mögül jövendő hóhéraik bevonulását.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva