Becht Rezső: Mult és jövő

Becht Rezső: Mult és jövő

Télen, amikor este hét órakor a Belváros felett megkondulnak a soproni harangok és a szűk utcák meanderében egymásba folynak a búgó hangok, az ember a télikabáton át is szinte a bőrén érzi a zengő érc meleg simogatását. Az evangélikus templom nagyharangja zsongó hangbúrát borít a városra, s e búra alatt az ódon házak mintha minden haranglódulásnál felsóhajtanának. Hóban állnak, az Alpesekből ide szállt hóban. A hó nélkül az öregség csöndes szomorúsága áradna ezekből a megsötétedett kis palotákból és patricius házakból, de a hó rizsporos parókát rak fejükre, a barokk kapuk szép íveit hófüzérekkel díszíti és vastag, puha szőnyeggel fogja fel a járókelők lépteinek neszét. Az öreg házak szorosan egymásba karolva olyan mélázva nézik jégvirágoktól hályogos ablakszemeikből, havas párkányszemöldökeik alól az utcai lámpák fénysátrában imbolygó hópelyhek táncát, mintha azokra az időkre gondolnának, amikor királykoronázások, országgyűlések ünnepi zsivaja töltötte be az utcákat, vagy amikor még Széchenyi István lépegetett a macskaköveken és az öreg Kaszinóból a kilencéves Liszt Ferenc jött, kipirulva az első hangverseny izgalmától.

A régi Sopron utcáin nem a hősi éposz hexametereinek visszhangja kísért, hanem a történelmi miniatűrök finom, novellisztikus mesehangja. Minden háznak van mesélni valója. A Stornó-házban Mátyás király Mátyás király hajol az ostromlott Bécs térképe fölé, szemközt a Kecsketemplomból Kapisztrán János tüzes prédikációja hallatszik, az Esterházy-palota Mária Terézia álmát őrzi, a “Fehérló"-ban Zrinyi, a költő-hadvezér emeli a vendéglátó városra a ruszti aszúval telt kupát, az evangélikus paplakban a “Magyar Társaság" apja, Kis János püspök ír verset “Sopron tájékához", a Hosszúsoron Petőfi szidja a soproni szelet és siet a diáktanyára, zubbonya zsebében a vártán írt legfrissebb versével, az Orsolya-téren pedig, ahol a Mária-kút felett a Madonna lebegett, Gyóni Géza lép ki a kapu alól, feltűri fekete köpenye bársonygallérját és sietve befordul a "Rókalyuk" felé.

Sopront a Bécsi-domb felől kell nézni, vagy a Szent Mihály-templom lépcsőiről, innen, a 13. század gótikus emlékei közül még láthatni a város dédanyaarcát, melyet a túloldali hegyek télen fehér, nyáron zöld, ősszel aranybrokát főkötőként kereszteznek. A főkötőbe hímzett gyöngyök és csillámok már az új Sopron villái, szállodái, kilátótornyai, de azok messze vannak innen s nem zavarják a várostorony köré sereglett tornyok harangszavú gyülekezetét, sem a mélybe igyekvő Szent Mihály-utca parasztbarokk gazdaházait, ahol a pincékben a fertőmenti bor érik s a házak ormán Madonnák dajkálják a Kisdedet.

Innen nézve az egész város belefér egyetlen pillantásba. Két tenyérrel ki lehetne merni a mélyből, ahol oly békésen pihen, ahogy öreg emberek pihennek a nagy karosszékben. De a karosszék körül már az utódok új élete feszíti a kört a parkos, sportteres, gyárkéményes Sopron, amelyben tízezer diáksapkás “Gruben"-es gyorsvérű fiatal között a “Magyar Grác" ezernyi nyugdíjasa is megifjul.

Sűrű, tömött szövésű ez a város. A hozzáértő szem oly gyönyörűséggel simogatja az évszázadok művét, mint ahogy az ujjak tapintják a régi, szép szőttest. Mennyi mindent szőtt bele az idő, míg a rómaiak Scarbantiájából a Hűség városa lett! Hány gyönyörű szálat hamvasztottak el a tűzvészek, rágtak össze a háborúk, dúltak fel a bombák és a közönyös korok molylelkű emberei! De mégis megmaradt néhány aranyból sodort szál: a Bencés-templom, a Szent Míhály- és a töpörödött Szentlélek-templom, megmaradt az építészeti stílusok kompendiuma, a Várostorony, a Szentháromság-szobor barokk pompája és a belvárosi kis paloták, ezek a kőből való szépmívű bútorok, intarziás szekrények, amikkel a 17. század bútorozta be azt a boltíves szobát, amit ma Sopron belvárosának nevezünk.

Sopron az egyensúly városa, ahogyan hangulati egységbe olvasztotta a legkülönfélébb építészeti stílusokat, úgy szelídíti egymáshoz a határvidék nyelvi, faji, szellemi különbözőségeit. A lélek higiéniájára, a szellem és a test kiegyenlítő gimnasztikájára nevel. Az irodákban, tantermekben, gyárakban kifáradtakat nemcsak a zene, az irodalom, a színház és a szellemi műveltség kincseivel üdíti, hanem odatereli a soproni lővervilág varázsát, a város fenyveseit, tölgyeseit, szelídgesztenye erdeit, hegyeinek szellős gerinceit, hűs völgyeit, az ezerszínű, áhítatos, szelíd soproni tájat, amely olyan, mint a rádium: soha el nem apadó, gyógyító sugárzás. Aki télen sítalpat köt gondjai alá és végigsiklatja őket a szikrázó fehérségbe pólyált erdőkőn át a Várhely, vagy az Istenszéke magányáig, az súlytalan lélekkel és a boldog gyermek szemével, köszönti este lent a völgyben a platina szürke téli ködbe merült város fényeit. Minden soproni szemében ott csillog a lőverek tavaszi virágzása, a gyanta-és mohaillatú nyár, az erikamezős soproni ősz lángolása és az ódon kapuk szép arányossága. A kitörölhetetlen soproni jellel megjelölt soproniak Budapest hajszás aszfaltján is soproniak maradnak. Évente kétszer izen nekik a soproni erdő: májusban, amikor a gyöngyvirág és augusztusban, amikor a ciklámen üde soproni illattal leheli be a körutakat. Az egyikben benne van a soproni tavasz, a másikban a soproni völgyek nyári hűvössége, mindkettőben pedig egy-egy virágkehelynyi Sopron.

Az írás a Magyar Sopron című, 1947-ben kiadott kötetben jelent meg.

Az itt bemutatott képeslap Preidl Zoltán soproni képeslap- és fényképgyűjtő kollekciójának egyik darabja. Ezúton fejezzük ki köszönetünket Zoltánnak, hogy lehetővé tette az anyag bemutatását honlapunkon. A gyűjteményben szereplő képeket folyamatosan tesszük közzé, az egyes darabok a Preidl Zoltán gyűjteménye címkére kattintva listázhatók ki. A gyűjtő Facebookos oldalának linkjét a Kapcsolódó és ajánlott link alatt találják.