A XX. századi Sopron szellemi életének egyik meghatározó egyénisége volt; Kossuth-díjas művészettörténész, múzeumigazgató, az újraindult Soproni Szemle első főszerkesztője.
Darufalván (Drassburg) született 1896. augusztus 13-án. A Soproni Evangélikus Líceumban szerzett színjeles érettségi bizonyítványt 1914-ben. Ezt követően beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karára, de tanulmányait csak kényszerű megszakítások után, nagy késéssel tudta befejezni (Előbb tüdőbajával kezelték évekig, később zsidó származása miatt nem vették vissza az egyetemre. Csak 1924-ben folytathatta tanulmányait.) A holtidőt önképzésre használta fel; Bécsben művészettörténettel, színháztörténettel, levéltári kutatásokkal foglalkozott. Esténként pedig kávéházakban zongorázott a mindennapi kenyérért. Tanulmányai végeztével „Kazinczy és a képzőművészetek" c. értekezésével doktorált.
Sopronba visszatérve tanításból, újságírásból, alkalmi megbízásokból tartotta fenn magát. 1925-ben a kismartoni (Eisenstadt) Wolf Múzeum tudományos munkatársa lett. 1932-ben Dagobert Frey bécsi professzorral együtt közzétette az osztrák műemléki topográfia 24. kötetét, amely Kismarton és környéke műemlékeit ismertette. 1928-ban összeállította a Magyar Művészet soproni különszámát, amely először tárta a világ elé városunk értékeit. 1932-ben Kismartonban Haydn-kiállítást, 1936-ban Liszt-kiállítást rendezett. Közben itthon is egyre több könyve jelent meg. Megírta a soproni Zeneegyesület, a a Képzőművészeti Kör és a Városszépítő Egyesület történetét. 1932-ben tette közzé a Sopron környékének műemlékei c. kötetét, 1935-ben és 1937-ben Sopron vármegye műemlékeinek. III. sorozatát. 1936-ban hagyta el a nyomdát a Régi soproni házak, régi soproni családok c. könyve. 1938-ban jelent meg az Idegenek a régi Sopronról c. antológiája.
A német megszállás után menekülnie kellett Ausztriából, a hűség városa azonban kiállt mellette. A Volksbundtól megmentett Kaszinót, a Magyar Művelődés Házát az ő színdarabjával nyitották meg, 1944-ben pedig Sopron világi és egyházi értelmisége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, Csatkai mentesítését kérve a zsidótörvény alól. Az akció nem járt sikerrel; 1944 őszén a tudós művészettörténészt munkaszolgálatra hívták be. Kálváriája Balfon ért véget 1945. március 31-én. Az országút melletti árokban találtak rá - csontig lesoványodva. A soproni kórházban mentették meg az életét.
1945. nyarán - új házasként - szinte a semmiből kellett újrakezdenie az életét. A romos városi múzeum újjászervezésével bízták meg. Csatkai lelkesen látott munkához; 1947. július 28-án -a vidéki magyar múzeumok közül elsőnek - a soproni nyitotta meg kapuit. Csatkai a múzeumot nemcsak tudományos központtá, de valóságos közművelődési intézménnyé fejlesztette.
1951-től a MTA Művészettörténeti Főbizottságának tagja lett, 1952-ben elnyerte a kandidátusi fokozatot. 1954-ben Sopron és környéke műemlékei c. kötetéért Kossuth-díjjal tüntették ki. Abban, hogy a kötet elkészülhetett, elévülhetetlen érdeme volt vizét Házi Jenőnek, aki gondosan megőrizte Csatkai számára a könyvhöz vázlatként kigyűjtött, telejegyzetelt cédulák százait. 1955-ben az újjászülető Soproni Szemle élére állt, s haláláig szerkesztette a nagy múltú helytörténeti folyóiratot. Munkássága, amely főként a XVIII.-XIX. század művészetét ölelte fel, már méreteiben is lenyűgöző. Műveinek felsorolása külön bibliográfiát igényelne, hiszen tucatnyi könyve mellett közel 200 tanulmánya jelent meg; hírlapi cikkeinek száma pedig jóval meghaladja az ezres nagyságrendet.
1963-ban vonult nyugdíjba. A soproni múzeum 100 éves jubileumán a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. 1970 március 12-én hunyt el.
Csatkai, a kivételes tudós és a melegszívű ember megkülönböztetett figyelemmel foglalkozott a fiatalokkal, akiket - gyermeke nem lévén gyermekeiként szeretett. Pazar tudásával, kitűnő nevelői vénájával, önzetlen segítőkészségével valóságos iskolát teremtett maga körül.
1996-ban - születésének 100. évfordulóján - egykori tanítványai és munkatársai tanulmánykötettel tisztelegtek emléke előtt. Darufalvi szülőházát és soproni lakóházát márványtáblával jelölte meg a hálás utókor. Sopron városa Csatkai-díjat alapított a legkiemelkedőbb eredményeket elérő, fiatal helytörténészek számára.
Alakját magával ragadó líraisággal örökítette meg egyik szépíróvá lett "kedves fia", Szapudi András, aki emlékei ösvényén barangolva, végül otthonában „talált rá" egykori mesterére - az „Előkapu téri lakásában, ahol kopott kis táskaírógépen zengtek fel nap nap után a mondatai, cégérekről, műemléki kapualjakról, képekről, szobrokról, színházról, zenéről, szinte mindenről, ami az ember emberségét, alkotni akarását, tudását tanúsítja a világon, de főképp Sopronban. Európa egyik kis városában...".
Az írás az Aranykönyv 2000. című kötetben jelent meg és a szerző jogutódjának hozzájárulásával közöljük.
Aranykönyv 2000.
Írta és összeállította Sarkady Sándor és ifj. Sarkady Sándor
Kiadó: Quint Reklámügynökség
Felelős kiadó: Jászberényi Klára
Művészeti vezető: Bugyi Sándor
:::
A fentebb említetteken túl Csatkai Endre emlékét Sopronban utca is őrzi.
Csatkai Endre végső nyughelye része a Nemzeti Sírkert programnak. A programban szereplő, egykor köztünk élt neves soproni polgárok életútját egy 2017-ben Nemzeti Sírkert - Sopron címmel megjelent kötet dolgozta fel, ebből idézünk:
A Nemzeti Sírkert fogalma
A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság jogosult dönteni temető, hősi temető, hősi temetési hely, temetkezési emlékhely és temetési hely Nemzeti Sírkert részeként történő nyilvántartásba vételéről, illetve a Nemzeti Sírkertbe tartozó temetők, temetési helyek meghatározásáról.
A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság értelmezése szerint a Nemzeti Sírkert olyan virtuális, vagyis nem egy konkrét temetőhöz vagy parcellához köthető, hanem Magyarországot lefedő sírkert, amelybe a nemzet jeles halottainak temetési helyei tartoznak. A Nemzeti Sírkert részévé minősítés minden esetben az elhunyt életművének megítélése alapján történik. A minősítésnél döntő szempontnak az számít, hogy a szóban forgó személy jelleme, cselekedetei, műveltsége és tehetsége révén a közélet, a politika, a tudomány, a kultúra, a vallás, a gazdaság vagy a sport területén maradandót alkotott, illetve a hazát önfeláldozóan szolgálta, s így elvitathatatlan és a közösség által elismert érdemekkel bír. Mindezek alapján pedig, minthogy tevékenységével a nemzet érdekeit szolgálta, az ország fejlődését előmozdította, valamint hír nevét öregbítette, az utókor megkülönböztetett kegyeletére számot tarthat.
(Részlet Vörös Ákosnak a Nemzeti Sírkert - Sopron című kötethez írt bevezetőjéből.)
Csatkai Endréről a kötetben részletesebben is olvashatnak.
Hozzászólások
Új információ volt számomra, hogy 1944-ben a város „világi és egyházi értelmisége” beadványban kezdeményezte Csatkai Endre zsidótörvény alóli mentesítését. Nyugtáztam, hogy milyen szép dolog ez a kiállás. Aztán érdekelni kezdett, hogy vajon kik lehettek ezek a bátor emberek?
Találtam egy könyvet, Tanulmányok Csatkai Endre emlékére (Sopron, 1996) s benne egy közlést Varga Imréné tollából: Házi Jenő és Csatkai Endre levelezéséről, az egyes levelek szó szerinti közlésével. Kiderül, hogy a levéltáros Házi Jenő szövegezte minden bizonnyal a mentesítő kérelmet, ő az első aláíró, őt követi Papp Kálmán városplébános, aztán – névsor szerint - még huszonegyen. Az aláírók közül 13 személy az 1930-as „soproni fejek” között is ott van. Jó arány, hiszen közben eltelt másfél évtized, és ők bizonyították, hogy nem csak akkor voltak rangos és jeles emberek. (Néhányan a „Neves soproniak” tágabb körében is szerepelnek.)
Ezek után tovább nézegettem az eredeti szövegeket:
• „Dr. Csatkai Endre írónak eredményes munkája Sopron város múltjának feltárásában közismert.
A nevezett, bár most buzgó katolikus, mégis a törvény értelmében zsidónak számít, és így félő, hogy értékes könyvtára, levelezése és jegyzetei esetleg veszendőbe mennek, illetve olyan helyre kerülnek, ahol azok Sopron szempontjából felhasználhatók nem lesznek.
A magam részéről a város érdekében állónak tekintem e gyűjteménynek a városi levéltárba való helyezését, ezért tisztelettel javaslom, hogy a vonatkozó rendeletek értelmében ebben az irányban a szükséges lépéseket tegyük meg.” – így szól a folyamodvány. (Kelt 1944. máj. 3.)
Ide tartozik még néhány sor, amit Csatkai Endre írt a polgármesternek:
„Mivel az én lakásfelszerelésem értéke a 10.000 P alatt van, ennélfogva a vonatkozó rendeletek értelmében ez anyag felett szabadon rendelkezem. E jogommal élve a könyvtáramat, levelezésemet és kézirataimat a városi levéltárnak ajándékozom.
Kérem az elszállítás iránt intézkedni.”
És még egy információ: e levél „külzetére” a következő van írva:
„Irattárba, mert az egész kérdés rövid úton már elintézést nyert. 1944. máj. 29.”
Csatkai Endre életben maradt, az iratok is túlélték. Örülhetünk. De egy kérdés még nyitva maradt: mire vonatkozott a folyamodvány? A zsidónak számító buzgó katolikus emberre vagy az iratok sorsára? Netán abban bíztak, hogy az illetékesek majd értik, „milyen irányban kell megtenni a szükséges lépéseket”? Talán taktikai megfontolások álltak a szövegezés hátterében? Egyértelmű fogalmazványt vajon mindnyájan aláírták volna?
A Soproni Szemle 2014/ 2. számát teljes terjedelmében Csatkai Endre örökségének szentelték a holokauszt 70. évfordulója kapcsán. Ebben olvasható egy töredékben fennmaradt írása „A sárga csillag” címmel. A magát Polgárnak nevező túlélő bámulatos pontossággal, hitelességgel rajzolja fel, ami a német megszállás és a munkaszolgálatra való végső berendelése közötti három hónapban vele történt. Kortársai, ismerősei magatartását is reálisan értelmezi. Ezek ismeretében nem gondolom, hogy a polgármesternek címzett beadványon kívül létezne egy másik is, amit a belügyminiszternek (Sztójay-kormány!) küldtek volna. Tehát azt az állítást kérdőjelezem meg, hogy Csatkai Endre személye számára kértek volna mentességet. Ugyanakkor a kezdeményezés, a kiállás jelentőségét nem akarom kisebbíteni.